Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Lagzi István: Magyarországi lengyel menekültek
udvarra kéretett bennünket. A magyarok kíváncsiak voltak, hogyan szórakoznak a lengyelek. Elvegyültek közöttünk a tömegben és nagy érdeklődéssel nézelődtek. A parancsnok még az őrnek is megengedte, hogy közelebb jöjjön és nézze a szórakozásunkat. Közben 15 katonánk felkészült arra, hogy elhagyja a tábort. Kitűnő' ötlet volt a »húsvéti szórakozás«. A szökési tervet sikeresen végrehajtották. [...]”27 „A faluban levő' Lengyel Polgári Táborba szinte naponta érkeztek újabb emberek, akik rövid pihenő' után továbbmentek Jugoszláviába. Egyedül azonban a határ átlépésénél nem boldogultak. Mi helybeliek vezettük át őket a határon, hiszen itt nó'ttünk fel, ismertünk minden fát, dűló't, a Mura folyó szeszélyességét, a folyó árterét. Ha minden rendben ment, akkor a frissen érkezetteket még aznap éjjel átvezettem a határon, ha többen voltak, akkor ismeró'sök segítettek. Az egyik legjobb vezető Andrassek Márton parasztgazda volt. Hol a jégen, hol csónakon, hol pedig száraz lábbal juttattuk át a lengyeleket a határon. Gyakran az állomáson, vasúti kocsikban indítottuk útba a ránk bízottakat. [...] A táborból szinte minden nap sokan átmentek Jugoszláviába, a hiányzók helyére újak jöttek. így a létszámmal nemigen volt baj. Persze néha-néha kiderült, hogy »szöknek« a lengyelek. [...] A határon való átkelés előtt a községbeli vendéglőnél találkoztunk Kis Jóskával (a lengyelek egyik murakeresztúri evakuációs megbízottjával -L. I.) Innét percnyi pontossággal indultunk. Utunk a lengyel tábor mellett vezetett el. Engem, vagy Andrassek barátomat a szökésre kijelölt lengyelek látótávolságból az egy kilométerre levő vajgyár mögötti területre követtek. Itt összevártuk egymást. Ha gyalog mentünk, akkor a közbeeső lakott részeket kikerültük, lehetőség szerint nem kockáztattunk semmit. Ha járművel voltunk (lovaskocsi, szánkó), akkor a rakományt képező személyeket lópokróccal, szalmával, szénával letakartuk. Történt egyszer, hogy a falu közepén Andrassek barátom szánkójára egy ismeretlen személy felkapaszkodott, szerette volna megtudni, hogy mit „szállítunk”. Andrassek Mártont én úgy húsz méterre követtem, tehát láttam, hallottam mindent. Andrassek hamarosan elkiáltotta magát: hajts előre! Nekieresztettem hát a lovakat, ő pedig hol a lovak közé, hol pedig a felkapaszkodóra csapott ostorával. Utánam eredt. A kellemetlen utastól sikerült megmenekülni, de a csendőröktől már nem. Ahír hamarabb hazaért, mint mi magunk. A szánkóra felkapaszkodó személy a keresztúri vasúti őrházból telefonált a csendőrlaktanyába, így a falu végén a csendőrök kezébe kerültünk. Úgy emlékszem, hogy egy nap és egy éjszakai ottlét után hazaengedtek, de szegény utasainkat a csendőrök elvitték abba táborba, ahonnan nagy üggyel-bajjal elszöktek. Egy hét múlva ugyanezeket a személyeket gyalog, 40 centis hóban botorkálva juttattam át Jugoszláviába. [...] Az egyik alkalommal 18 lengyel átdobását bízták rám. Embereimet kivezettem a vasútállomás azon oldalára, ahol mezős rész volt - sőt még ma is az -, oda, ahol a jugoszláv vonat állt. Ez a vonat rendszeresen reggel 5 órakor indult a túloldalra. Abban az időben a váróteremmel szembeni rész nem volt kivilágítva, csupán 1-2 lámpa égett a felszállási oldalon, különben elég sötét volt. Ez meg minket segített. Megvártuk, míg a vámosok végigmentek a vonaton, majd a vonatra szivárogtak a lengyelek. Megbeszélés szerint a legtöbb 1060
