Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Lagzi István: Magyarországi lengyel menekültek

delkezési állományába kerültek. A lengyel hadügyminisztérium célkitűzése értelmében az evakuáció első fázisában a 18-35 év közötti katonák és önkéntesek, továbbá a műszaki szakképzettséggel rendelkező altisztek, valamint a 35. évüket be nem töltött fiatal tisztek, majd a tartalékos tisztek (századosi rangig, 40 éves életkorig) kaptak parancsot a szökésre. A törzstiszteknek, tábornokoknak csak az emigráns kormány hadügyminisztériumának névre szóló, az elutazásra felszólító parancsára lehetett elhagyni Magyarország terü-letét.

A forrásokból és a visszaemlékezésekből egybevágóan rekonstruálni lehet az evakuáció szervezésével és gyakorlati végrehajtásával kapcsolatos tevékenységet.

1. A magyarországról való kijutás legáltalánosabban alkalmazott formája az ún. egyszerű szökés volt. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a budapesti lengyel konzulátus kebelében működő Evakuációs Iroda rendelkezéseinek megfelelően a Lengyel Katonai Képviselet munkatársai értesítették a táborok lengyel rangidős tisztjeit, illetve az evakuáció helyi szervezésével megbízott személyeket, hogy hány fő készüljön fel a szökésre. Az utazásra felkészítettek helyben, de leggyakrabban Budapesten megkapták útiokmányaikat stb., majd vonaton, egyes esetekben gépkocsikon a magyar-jugoszláv határ menti kijelölt helységekbe utaztak. A határt lengyel és magyar segítők irányításával lépték át. A jugoszláv oldalra átjutva lengyel megbízottak és jugoszláv részről beszervezett egyének kalauzolásával jutottak el az ún. „információs központokba”. (Magyarország elhagyása természetesen azoknak volt kockázatmentes, akik gyanún felüli - 1939. szeptember 1. előtt kiállított - útlevéllel és érvényes francia, angol stb. vízummal rendelkeztek. Ezek a személyek bármikor - legálisan - elutazhattak Magyarországról.)

2. Az evakuáció során gyakran alkalmazták az ún. kettős szökést. A katonai internálótáborból megszökök az ország déli, délkeleti helységeiben lévő lengyel polgári táborokba vetették fel magukat. Ezt követően - mint időközönként (tíznaponként, illetve havonta) ellenőrzött polgári menekültek - kivárták az alkalmas időpontot a magyar-jugoszláv határ átlépésére.

„Táborunkban (Nagycenken - L. I.) is titkos szervezet alakult, amely katonákat toborzott Jugoszláviába. Akik elmentek, itthagytak barátaiknak mindent, amijük volt. Eleinte a tiszteknek, tisztjelölteknek és a fiatal (műszaki képzettségű - L. I.) katonáknak volt elsőbbségük a szökésben, s azoknak, akiknek Lengyelországban nem volt senkijük sem. Táborunkat azonban drótkerítéssel vették körül és katonai őrséget állítottak. Ennek ellenére tömeges szökések kezdődtek, melyeket a legkülönfélébb módon hajtottak végre.

Azoknak, akik itt maradtak, anyagilag egyre jobban ment a soruk. A zsol- dot elég hosszú ideig a megszökött katonákért is felvették. [...] Hetente kétszer mindenkinek le kellett jönni a térre (a tábor udvarára - L. I.) A ház előtt a főbejáratnál vasúti rakodórámpa volt, ide állították az asztalt a katonák névsorával. A nevek abc-sorrendben következtek. A katonákat egyenként szólították, az ajtóban pedig két magyar katona és egy civil személy állt, akik a vissza- jövőket figyelték, arra ügyeltek, hogy egyesek nem fordulnak-e kétszer. Ez soha nem fordult elő, de természetesen csak az ellenőrzők számára. Volt idő ugyanis, hogy én magam (is) háromszor fordultam. Először Auguscinski lövész helyett, másodszor magam jelentkeztem, harmadszor Zmigrodzki zászlós he1058