Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Lagzi István: Magyarországi lengyel menekültek
ték, fegyelem szempontjából azonban a honvédségben érvényes előírásoknak lettek alávetve, ugyanakkor polgári büntetőbíráskodás alá tartoztak.10 „Az internált tisztek és a tábor őrzésére beosztott magyar tisztek egymással szemben az előírt rangszerinti tiszteletadást teljesíteni tartoztak.” Külön súlyt helyeztek arra, hogy az „...őrszemélyzet az internáltakkal csak szolgálatból kifolyólag érintkezhetik, minden eszközzel megakadályozandó az, hogy az őr- személyzet az internáltaknak személyes szolgálatokat teljesítsen [...] az alábbiakban lefektetett szigorú rendszabályok pontos betartása mellett azonban emberséges bánásmód jellemezze (a) velük szembeni magatartásukat.”11 A polgári menekültekkel szembeni magatartási formát Bonczos Miklós belügyminisztériumi államtitkár körvonalazta: „Miheztartás végett közlöm, hogy a menekültekkel szembeni együttérzés minden külső megnyilvánulására alkalmas cselekménytől tartózkodni kell. Ennek megfelelően a menekültek anyagi támogatása céljából hangversenyek, előadások stb. tartására engedély nem adható s részükre adomány sem gyűjthető, illetve ilyen célú gyűjtés sem engedélyezhető.” Az alsófokú közigazgatási hatóságok részéről (is) megnyilvánuló együttérzés, a lengyel menekültek részére indított gyűjtési akció, a kollektív megvendégelés, a rokonszenv sokféle megnyilvánulása a belügyi hatóságok szerint egy idő után „felesleges” és „nemkívánatos” lett. A menekültekkel együttérző magyar lakosság körében nagy megdöbbenést, sokakban őszinte felháborodást okozott a „baráti” Németországnak a lengyel nép elleni támadása, a megtorlás, az ország függetlenségének elvesztése. Bonczos államtitkár a lengyelek iránti együttérzést minimálisra szerette volna csökkenteni, a velük való foglalkozást pedig szigorúan állami feladatnak minősítette. Viszonylag hamar (1939. okt. 8.) felismerték azt, hogy a „...lakosság bizonyos rétegeinél a lengyel menekültek izgató, felelőtlen és ártalmas megnyilatkozásokra csábító momentumot fog képezni.” A IV. hadtestparancsnokság egyik jelentése a „megoldásról” tájékoztatta a HM-et: „...a lakosság bizonyos részénél ...túlzott és destruktív rokonszenv szándékolt megnyilatkozásának kellett erélyes rendszabályokkal elejét venni.”12 Az elszállásolási gondok, a könnyebb megélhetés miatt a menekültek közül sokan rokonoknál és ismerősöknél való elhelyezésüket kérték. A HM 21. osztálya - gyakorlatilag figyelmen kívül hagyva a HM és a BM korábbi mozgáskorlátozó intézkedéseit - arra az álláspontra helyezkedett, hogy „...a legtöbb táborban amúgy is rossz és zsúfolt elhelyezési viszonyokra, a már beállt télre és arra, hogy nem hadifoglyokról van szó az ily kérelmek teljesítése az alábbi feltételek mellett (meg)engedhető volna: 1. Az internált becsületszavát adja, hogy ezt a kedvezményt nem hasznába fel a szökésre és semmiféle politikai természetű mozgalomban nem vesz részt. 2. Az, aki az internáltat magához veszi, érte felelősséget vállal. 3. Az internált csak polgári ruhát viselhet. 4. Minden hó 1., 11. és 22-én a lakóhelyéhez legközelebb eső táborban - ahová állományilag áthelyezendő - személyesen jelentkezik, mely alkalommal illetékszerű zsoldját - amennyiben erre igényt tart - felveheti.” A honvédelmi miniszter a lengyel katonák kintlakását is magában foglaló kérelmét első beterjesztésre nem engedélyezte. Az elutasítást követő napon 1939. november 8-án a 21. osztály ismételt kérésére azonban hozzájárult a kintlakást és a „szabad” mozgást engedélyező rendelet kiadásához.13 1048
