Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Lagzi István: Magyarországi lengyel menekültek
percében. Etellel, gyümölcsökkel kínáltak minket, ahol csak tudtak, szállást adtak nekünk, sőt szívesen elfogadták és kicserélték a mi pénzünket „pengődre. Én 8 napon át nem ettem szinte semmit, mivel nem volt erre idő, a határ- átlépés után kaptam körülbelül két kiló szőlőt, amit szétosztottam a kollégáim között, akik nem kaptak semmit, én viszont megbetegedtem, hányingerem támadt és gyomorfájást kaptam. Már azt gondoltam, hogy nem fogok tudni továbbmenni, de másnap jobban lettem, mert erős rumos teát ittam, amit a helyi kocsmárostól kaptam. Csak három nap múlva tértem magamhoz, és tért vissza megfelelő egészségem. Teherautókon utaztunk tovább, teljes katonai felszerelésünkkel együtt Beregszászra, ahol letettük a fegyvert, az 5. páncélos ezred tüzérei pedig sírtak, amikor átadták az ágyúkat. Megérkeztünk Kassára - írta visszaemlékezésében Eugeniusz Érteit -, ahol személyvonatra raktak minket és Budapesten át a nagykanizsai lengyel menekült- és katonai táborba utaztunk.” [...] Czesfaw Lipiiíski 1976-ban így emlékezett az első magyarországi napokra: „1939 szeptemberében, a németekkel folytatott többfrontos harc után, a Stanislaw Maczek ezredes parancsnoksága alatt álló 10. Gépesített Lovas Dandár részét képező 10. Gépesített Lovasezred - amelyben harcoltam - szeptember 16-án, vagy 17-én átlépte a magyar határt. Én az egyik utász egység gépkocsi- vezetője voltam. A határon parancsot kaptunk fegyverünk átadására, a tisztek megtarthatták fegyverüket. A tüzérség és a harckocsik azonban teljes felszereléssel (fegyverzettel) érkeztek Magyarországra. Nem tudom, hogy az egész dandárt hová vezényelték, viszont az én ezredemet Budapest környékén helyezték el. Röviddel később, 1939. szeptember 20-án körülbelül 10 órakor az összes lengyel gépkocsivezetőt a lengyel parancsnokságra rendelték, ahol rövid eligazítás után utasítást kaptunk, hogy az összes gépkocsit Veszprém városába vigyük... Meg kell említenem azt, hogy Magyarország határának átlépése után - egészen Budapestig - a magyar nép nagyon szívélyesen üdvözölt bennünket. Minden helységben, amelyen átvonultunk, az utcák zsúfolva voltak emberekkel. Cigarettával, enni- és innivalóval, szőlővel s néhol csokoládéval s más hasonló csemegékkel kínáltak minket. Ez számunkra annyira megható volt, hogy egy időre megfeledkeztünk a háborúról. Veszprémben egy elkerített térre érkeztünk meg, ahol átadtuk gépkocsijainkat a magyar hatóságoknak. Körülbelül 17 vagy 18 óra lehetett, amikor a lengyel gépkocsivezetőket - most már magyar katonai teherautón - a Tapolca községben berendezett Lengyel Katonai Internáló Táborba szállították. A tábor valami működésen kívül helyezett cukorgyár vagy major lehetett, az itt levő épületekben rendezkedtünk be. A táborban való tartózkodásunk alatt, az első időszakban szabadon kijárhattunk a városba, ahol helybeliek meghívtak bennünket a vendéglőkbe, borral, sörrel kínáltak, s amikor mi fizetni akartunk, nem engedték.” [,..]5 A lengyel hadsereg magyar földre érkezett katonáinak, tisztjeinek (a fegyveres erőkhöz tartozó személyeknek) a budapesti lengyel követséggel egyetértésben, a nemzetközi szerződések figyelembevételével internáló táborokat létesítettek. Az internáló táborok az ország három nagyobb területén összpontosultak: 1045
