Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Magyar Atlantisz
görög és oláh eklésiák metropolitája” mutatja be neki a „metropolitai templomot”, meg az orthodox bibliotékát. Zimony a sokszínű lakosságával köti le a figyelmét: mint írja, a „rác és német, zsidó, örmény, görög és más gyülevész- ség”. Itt mintha egy kis borongás is társulna a hangjába, másutt viszont lelkesen ecseteli a német és francia telepesek szorgalmát, igyekezetét. Innen a Bánát, nevezetesen Temesvár felé kanyarodik az útja, ahol a helyi gazdálkodás nehéz körülményeit, ám a környék lakosságának igyekezetét dicséri. ír a nevezetes „kolumbácsi légyről”, a vidék átkáról: „mely insectumok... nagy csoportonként, úgyhogy messzünnek vastag füstfellegeknek látszanak, szárnyalnak széjjel, és lovakra s mindenféle marhákra ráesnek, s azoknak szőr nélkül való részeit meglepik...” Ám nem volna Teleki Domokos, ha nem a környék réz- és ónbányáinak felsorolásával zárná harmadik útját, ahol „a rezet hordó vitriolos víz ered, mely a vasat rézzé változtatja, mely rezet cementréznek neveznek...” Hogy miért, miért nem, nem tudható, de az említett utazás után napra pontosan egy esztendővel (1795. május 21-én) indul el ifjú grófunk utolsó, immár negyedik kalandozására Pestről „magyar hazámnak bővebb esmérése kedviért.” A mai, immár csonka országban való útját nem részletezem. Talán csak annyit, hogy Szekszárd városát kormosan-füstösen láthatta, hisz az épp az előző esztendőben égett porig. Megemlíti a Pécs környéki hegyoldalban eredő patakon kelepelő tizenkét vízimalmot. Becses adatokat közöl a baranyai svábok korabeli öltözködéséről - „vászonnadrágot és kék gyapotstrimfliket viselnek, melyeket térdeken felyül húznak, térdeken alól pedig megkötnek, különben lajbbit és hosszú, fejér vagy rövid, kék ködment viselnek, papucsban és kalapban járnak”. Megemlíti továbbá a helyi bosnyákokat, oláhokat és rácokat is. Innen Szigetvár majd Belső-Somogy felé irányítja a szekere rúdját, ahol panaszkodik a minősíthetetlen utak miatt, ezek „nincsenek eléggé köveccsel meghordva, sem eléggé nincsenek megverve, azért kivált esőben igen rosszak”. A Muraközön át - ahol egy középkori templom, a föntebb már említett templárius lovagoké, meg a helyi, nevezetes hidegvérű, muraközi ló köti le a figyelmét - Zágráb felé indul. A büszke városról korrekt leírást ad, annak nevezetes épületeiről és jelentős személyiségeiről is, ám a horvát metropolisz nem igazán tudja átfűteni a hangját. Minden szükségeset papírra vet, felsorol, ahogy később Károlyvárosban (Karlovac) és Fiumében - ő Fiumát mond! - is, de személyes megragadottság, különösebb ihletettség nélkül. Ám ami ezután következik, bőségesen kárpótol a Zágrábot és „Fiumát” bemutató oldalak akkurátus és szürke pontosságáért. Mert Fiuma után tovább halad a Csics- vidéken - a csics egy helyi népcsoport -, a crajnerek (krajnaiak) földjén, ahol fegyveres útonállók, a hírhedt brigantik lesnek az errefelé utazókra -, majd betoppan barangolása végállomására, Triesztbe... Méltó, és remek útleírásait betetőző tablóképet fest a kikötőváros mozgalmas életéről. Szépírói teljesítménynek sem utolsó az a remek körkép, melyet az ezerszínű, száznyelvű városról kanyarít. Leírja a - lényegében - olasz város tarka népességét: németek, franciák, griosonusok (mai nevükön: rétoromá- nok), görögök, rácok, törökök, örmények, vendek és magyarok nyüzsögnek a kikötőben. Hajók százai várnak a sorukra, hogy kirakodhassák áruikat, a karinthiai vasat, holland Tűszerszámot”, morva vásznat és cseh üveget, a 999
