Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Magyar Atlantisz

beli szitakészítő mesterségre utal, Szitáskeresztúr - megtekintése után néprajzi becsű és alapos leírást közöl egy alsóoláhfalui székely gazda házáról - ide éjszaka, lobogó fáklyák fényénél tér be társaival —, vizsgálja a ház szerkezetét, belső berendezését - kemencéjét, konyháját, külön kiemelve a szövőszéket (osztováta), mely a korabeli székelyek életének elengedhetetlen kelléke.

Elidőz Csíkban, majd egy különösen becses adatot közöl: eljut ugyanis Szeredából Csíkszépvizen át egy Gyémeslunka — mai nevén: Gyimesközéplők - nevű településre, mely ez idő tájt formálódik a Csík- és a közeli Moldva felől érkező lakosokból, akiket már akkor csángóknak neveznek. A Tatros völgyében található gyimesi településnek ez az egyik legkorábbi említése. Akörnyék- nek, ahová gyakran be-becsaptak a portyázó tatárok, korábban állandó lakossága nemigen volt, csak útonállók, pásztorok, vadorzók, katonaszökevények és egyéb törvényen kívüli lovagok járták az itteni fenyveserdőket, barlangokat és a hidegvízű patakok partoldalait.

Innen aztán Kászonszék és Háromszék felé kanyarodik az útja. Elmélkedik a nevezetes Bálványosvár Árpád-kori históriájáról, a Sós-mezőn található kénes barlangokról. Kézdivásárhely erődtemplomáról, majd a zabolai Mikes- kastélyban részese lesz egy székhely népgyűlésnek, ahol a királybíró elé terjesztik különféle panaszaikat a derék góbék.

Végül a Barcaság, a szászok földje és városai, Brassó, Segesvár és Kőhalom leírása következik. A helyi gazdálkodás, a dús „haricskafóldek” - a hajdinát nevezik így errefelé -, a szőlészet-borászat, a takácsmesterség, a birkatartás meg a méhészet dicsérete.

„Bővebbet a Székelyföldről nem írhattam” - zárja második útja naplójegyzeteit, megjegyezve, hogy amit feljegyzett, útmutatásul szánta másoknak, hogy „valamely ifjú hazámfiának kívánságát felgerjessze olyan országnak bővebb vizsgálására, melynek csak egy kisebb részében is ennyi szépet és nézni méltót talál.”

...Teleki Domokos 1794. május 21-én Dél-Magyarországra indul Az alföl- dön átkelve felidézi a török világot, meg a kunokat, akiknek a nyelve - mint megjegyzi - „egészen kiholt, és alig találkozik valaki a Kunságon, aki még annak valami töredékét tudná...” Ebben az a meghökkentő, hogy egyáltalán talált még valakit, aki a kun nyelvet jól-rosszul kapiskálta.

Szegeden a „Fenyítékház” (Zuchthaus) - magyarul: börtön - meglehetősen vegyes rabjairól értekezik, akiket több megyéből gyűjtenek ide, míg a helyi kaszárnyában épp francia katonák (a francia forradalom ellen indított poroszosztrák háború rabjai) tengődnek rabláncon.

Amúgy az egész alföldi pusztaság elég elmaradott: itt-ott kéteshírű fogadók és csárdák várják a balek utazókat. Az „agrikultúra” (ez Teleki kifejezése) igen szegényes, szemben a pásztorkodással. Dicséri a Kecskemét-kömyéki borászokat és büszkén jegyzi meg, hogy ha valaki az „igaz törsökös magyar népet, annak géniuszát és nemzeti karakterit” keresi, az itt, az alföldi pusztákon keresse...

Ezután Torontálba indul, Becskerek felé, ahol főként rác lakosokat talál. Zombor, Verbász, Eszék, Vukovár: itt a feljegyzései meglehetősen szűkszavúak. Megcsodálja a péterváradi erődöt, ahol a Dunából egy „hydraulica machi- na” segítségével merítik a vizet. Majd Újvidéken át jut el Karlócára, ahol „metropolita Statimirovics úr őexellenciája, az orientális rítust tartó tót-rác,

998