Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Magyar Atlantisz
a felirat: Pátriám Illustrare, cum possis, nolle, scelus est. Vagyis: Vétkezik, aki be tudná mutatni a hazát, ám mégsem teszi. Pontos és kellő önbizalmat, egyúttal a szolgálat vágyát felvillantó lózung... Első útja a Felvidékre, vagy ahogy ő mondja: Magyarország felső részibe vezet. Átkel Szirákon, a Mátraalján — a ködülte hegyóriásra csak egy pillantást vet -, ám Hegyalján hosszabban előidőz: Sárospatakon, Tállyán és Tokajban: Itt a kollégiumról, amott a szőlőhegyekről van néhány pontos szava. Nem tetszik neki például, hogy a híres pataki kálvinista tanintézetben sok diák csak bebiflázza az anyagot, s nem értelemmel sajátítja el. Tokajban a szőlészetet veszi górcső alá - megjegyzi, hogy helyi kísérőjét, mivel az már reggel ittas volt, hazaküldte. Tállyán a helyben található drágaköveken legelteti a szemét: acháton, kalcedónón, mely itt - ahogy írja - úton-útfélen „szerteszéjjel hever”. Lasztócon találkozik Kazinczy Ferenccel, s együtt kelnek útra Kassa felé, ahol viszont megismeri ,3 aró ti Szabó Dávid urat, kedvelt magyar poétánkat, kivel mint erdélyi hazánkfiával méltán dicsekedhetünk...” Innen már valóban az „északi részek” következnek. Veresvágás, az opált termő hegyekkel, Sóvár, ahol „Labstubben”-ekben főzik és párolják a sót. Eperjes - melynek „lakosai nagyobb részint tótok”. A tüneményes Lőcse és Késmárk, megannyi történelmi emlékével. Itt elidőz némiképp (és nemcsak időben): a helyi lenmívességet dicséri, a szepességi gazdaemberek szorgalmát. Külön kitér a helyi indigó-készítésre. Majd Igló nevezetes rézbányái következnek, hol „húsz fontot lehet egy mázsa kőre vetni. Az innen kijövő rész mind mészkovácsba vagy kvárzba terem, és büdösköves...” Ámulattal elmélkedik a helyi Waldburgerschaftról, a jól szervezett „hegymívelő társaságról”. Szolnok és környéke rézbányáit és értékes márványát dicséri. Ám a hangja akkor lélekül át igazán, amikor Szilice barlangrendszerérői számol be, melyet be is barangolt. „Ezen üregek csepegőkővel teljesek, mely mint a kősziklákot sok helyen egészen beborítja, mind nagy és kisebb csapokat és mindenféle formájú s nagyságú kődarabokat és figurákat formál. így lát az ember a képzelésnek csak kevés segítségével az üregekben nagy, kerek, amfitéátrumokat, templomokat, portálékat, oszlopos szálákat, állóképeket, piramisokat...” Megyjegyzi még, hogy a barlangrendszerben „sok emberkoponyák is találtatnak”, melyeket a történelem „régi és (közelebbről még nem nevezett) villongásainak” a számlájára ír. Ezután Zólyomba látogat, majd Besztercebányára. Szemügyre veszi a lakosságot - tótok, németek és magyarok -, majd újra a bányákat látogatja meg. Itt az ezüstöt meg a „fekete rezet”, Körmöcbányán pedig az arany feldolgozását figyeli. Majd - immár visszafelé kanyarítva útját - a regés Selmecbánya, az alkimisták és a mágusok városa következik, ahol „egy bőrdarabban, lajtorjákon” ereszkednek alá a kürtőkbe a bányászok... Nagyjából ez az első utazás útvonala. Ám a szerző alig néhány hónap múlva ismét felkerekedik. Ezúttal szőkébb hazája, Erdély tájait barangolja be. Romantikus kalandozása során, melynek kiindulópontja Kolozsvár, előbb egy román szekérkaraván miatt kerül bajba - egy rozoga kocsi összetörik, tovább haladni nem tud s elzárja a szűk hegyi utat... A Külüllő-menti Ebesfalván meghökkentően modem és pittoreszk elemzést közöl a helyi Apafi-kastélyról és annak becses műemlékeiről. Egy mai művészettörténész leírása sem lehetne szakszerűbb. Segesvár és Székelykeresztúr - hajdani nevén, mely a hely997
