Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11-12. szám - Molnár Miklós: Hullaházi fotográfiák
Innentől kezdve valamennyiük reménytelenül csapdába gabalyodik (a cseresznye a majom markában, a majom keze a kanosában). Frida „gyermekelhelyezési” pert indít, a kislányt még megmutatni sem hajlandó a férjének. Prebjancsuk Lázár a megerősített és elreteszelt lakótelepi lágerajtó mögül (újra övé a főparancsnoki poszt) fenyegetéseket és átkokat szór a gyermekét látni óhajtó apára. A bíróság előtti „egyezség”, melybe kénytelen-kelletlen belemegy, végleg epizódfigurává sorvasztja az apát: csak alkalmankénti szemrevételezésre marad joga és lehetősége. Le kell szoknia apaságáról, el kell tűrnie, hogy gyermeke testestül-lelkestül kiszolgáltatóújék a nekrofil famíliának. A felelős viselkedéshez szükséges cselekvési szabadsága hirtelen - akár egy álterhesség - szertefoszlik. Spermadonorként kapott statisztaszerepet ebben az útszélien démonikus játszmában, s aztán - szembeszegülni igyekezvén a nekrofília áradatával - már hiába tör főszerepre. Frida a szüleihez tapasztott kislány legalizált birtokában, ügyvédi segédlettel indítja meg a válópert. A bíróság rutinos kíméletlenséggel őrli a kerekei közé került életeket aktává, péppé, nyomorúsággá. A nekrofil jogszolgáltató gépezet - mi mást tehetne - elfogadja, sőt megpecsételi a családilag öröklött, társadalmilag kimunkált rosszat, az emberi együttműködés hiányát. A processzuson mindenki rajtaveszít. Tépetten elkullognak. Leona Egyetlen éves mindössze, mikor Frida a nagyszülőkhöz telepíti. Életének keretei ezentúl: Prebjancsuk Lázár regulái, szklerózisa, tompa gyűlölködése, De- bilke idült szómenése, teátrálisan előadott betegségei, nagyrohamai, kórházba és szanatóriumba menekülései (csak ott érzi magát „szabadnak”). Teljes bizalmatlanság Leona iránt is: állandóan ellenőrzik, leginkább az örökös elnyo- mottságban tartott Debilke (végre „kiéli az anyaságát”). Abban egyáltalán nem bízik senki sem, hogy a kis Leona egészséges világ egészséges emberévé fejlődhet. Betegségekre, veszteségekre, pusztulásra, halódásra készítik fel. Spontaneitását beléfojtják, sőt büntetik. Unalomra, lődörgésre nevelik. Anyja éjjel-nappal, lélegzetvételnyi szünet nélkül irányítani próbálja Leona minden tevékenységét. Otromba csetepatékat folytat Debilkével, akiből reggeltől estig ömlik a vitriolos badarság (ez is „szabadságharc”); veszekedéseik gyakran brutálissá gorombulnak, a nagymama fulladásos haláljeleneteket inszceníroz; épül a magyar jövő. Leona az egyetlen eleven élőlény a gyász, sértődöttség, hántások, hitetlenség búskomor hajlékában, e feltörhetetlenül önmagába zárt kispolgári tébolyda mumifikálódott tárgyai és lényei között. Folyamatosan roncsolódik, tekintetében ugyanaz a megfélemlítettség, mint kislánykori szülőanyjáéban. Szemének édeni csillogását fátyol fedi. Lágerlakó lesz őbelőle is. A másfél-két éves kislány szabadságharca: Frida bárhova cipeli is szeszélyei és depressziói szerint, Leona mindig próbál ellépkedni, elténferdülni, tétován tapogatózva, otthonát keresve. Megtanítják félni, a világ csupa fenyegetés, mindenütt szorongató idegenek. Gyorsan rákap a negációra, és kezd beletanulni abba is, hogy környezetét betegségek révén befolyásolja. Mint a legtöbb magzatgyilkos asszony gyermeke, Leona is autisztikussá válik - már 974
