Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 11-12. szám - Molnár Miklós: Hullaházi fotográfiák

títás vonzásában. A dögelvű államban a gyermeknevelés, a közoktatás, az „igazságszolgáltatás malmai is nekrofil kottára őrölnek. A törvények, az intézmények nem az élet serkentését, a bizalom, az együttműködés, a gyöngéd gondoskodás, a szeretet, az intuíció kibontakozását szolgálják, hanem a be- idomitást, a lélekrombolást, a viszályt, a másodlagos én rákossá duzzasztását.

Egy nekrofil família - sok közül

Prebjancsuk Lázár gyermekként, a Kárpátok tövéből űződött a Trianon utáni csonkultságba; román, székely és ukrán ősök magyarrá pácolódott ivadéka. Gyökeret vernie a rázúduló sokszoros hontalanságban nem lehetett. A hivatásos katonatiszti pálya az azonosulás, a hazatalálás reményével kecsegtette, a kuszaságban rendet, fegyelmet, beláthatóságot ígért. (Mily végzetes bökkenő, hogy a „hivatásos” katona és a bérgyilkos közt gyakran csak fokozati a különbség!) A második „világháborúból” szovjetfóldi hadjáratok és hadifogság formájában jussolt. Olyan tanpályákra kényszerült, hogy a hétköznapi nekro- fília szinte genetikai mélységekbe ivódott benne. Teljes életére megfélemlítve és bedresszírozva került haza az éppen bolsevik vérátömlesztést elszenvedő, tompa, zsibbadt fájdalomba fagyott Magyarországra.

Prebjancsuk Lázár gyógyíthatatlan lágerkórral sújtottan tér meg honába. Per difmitionem retteg - mint körülötte milliók. Teljes további életét szigorú kényszerreguláknak rendeli alá (ezek az ő mankói), s reguláit a hozzá tartozókra is ráerőszakolja. Még hajlékát is ott „választja” meg (pl. szanatóriumban), ahol szögesdrót kerítésen belül élhet; később a szovjet megszállók kaszárnyáinak tövében vásárol városi lakást. Géhás tiszt volt, az is marad ina- szakadtáig. Beszerez, elraktároz, felhalmoz, leltároz, könyvel, iktat - aprólékos szolgálati rendszabályok szerint.

Alaposan henne van a korban, mikor megnősül: szintúgy kevert (magyar- osztrák-zsidó-szlovák) származású, tétova, bébilelkületű, neurózisával nemesi kutyabőrként kérkedő vászoncselédet vesz feleségül, s módszeresen elnyomja benne mindazt, ami valamennyire is eleven, vagy nőiesen többértékű.

Érik a jövendő

1956 őszén leánygyermekük születik. Prebjancsuk megtiltja feleségének, hogy teljes odaadással gondozza a kisdedet; az asszony kénytelen egész nap a „lágerparancsnokságon” (a szanatóriumban) dolgozni, az újszülöttet napközben magára hagyják, vagy falubeli sváb frajlák gondjára bízzák. Az anyáról szinte leamputálódik gyermeke. Csoda-e, ha leánya alig megoldható konfliktusba kerül majd saját nőiségével, vagy hogyha - más választása nem lévén - anyja ellenében rigorózus atyjával azonosul?

Természetes viselkedését állandóan büntetik, anyja suttyomban évezredek sűrített patológiáját csepegteti a leikébe. Kialakul benne a halál és a pusztulás iránti vonzalom, a rombolás vágya, az önutálat, szorongása a többiektől, rettegése kutyáktól, kígyóktól - voltaképp magától az élettől. Megtanul hazudni, leplezni, elfojtani, áthárítani - vagyis beavatódik a Dunatáj kollektív hamistudatába, paranoiájába, viselkedésbénító görcseibe. „Szocializálódik”.

970