Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Lengyel András: "... az emlék, amelyet egy műveltség ellenállása jelent a világban"

nyelv öncélú és magafitogtató „működtetése” nem tartozik módszertani eljárásai közé. Ez azonban - nem bocsátkozva most az ún. posztmodem ideológiák lehetőségeinek és korlátainak taglalásába - Márairól szólva semmiképpen nem veszteség. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, éppen Ló'rinczy higgadt, kiegyensúlyozott metódusa az, ami erről az életműről jelenleg a legtöbbet tudja elmondani. A Búcsú egy kultúrától szerzője ugyanis, belül maradva a kései mo- demitás horizontján, „csupán” megérteni és leírni igyekszik azt egy modellértékű regényciklus kapcsán, nem pedig - ideologikusán - „meghaladni”. Márpedig az irodalomtörténész - ha nem tör ideológusi babérokra - ennél többet aligha tehet.

Ló'rinczy Huba témaválasztása a lehető' legtermészetesebb, számára Má- rai paradigmatikus szerző. Vonzalma természetesen szól az életmű kvalitásainak, a java művek vitathatatlanul magas nívójának is, de aligha ez az elsődleges. O ugyanis, mint a XIX-XX. századi magyar próza történetében otthonosan mozgó irodalomtörténész, aki főiskolai katedráján nem csupán egyes alkotókról, de az egészről is évtizedek óta rendszeresen előad, tudja, hogy Móráinál van jelentősebb magyar író. Mégis, elismerve a kanonikus szerzők jelentőségét, azoknál fontosabb számára a Márai-életmű, amely - túl esztétikai értékein - egy jellegzetes, bár egyre inkább múlttá váló nagy tradíció megjelenítője és elbúcsúztatója is irodalmunkban. Aligha véletlen, hogy a könyv elején, közvetlenül a Bevezetés fejezetcím alatt, Márai következő sorai olvashatók mottóként - ha tetszik: paratextusként - kiemelve: „Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára... tanúságot arról, hogy a század, melyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként.” (9). Ez a szöveg, nem kétséges, egyszerre jellemzi Márait, aki írta, s az őt idéző és megérteni s fölmutatni igyekvő irodalomtörténészt. Lehet, persze, hogy „(é)letprogramnak nem sok ez”, de a folytatás magatartást megváltó lapidaritása kiemeli személyes fontosságát: „de nem tudok másként”. S úgy hiszem, ez a lényeg: amennyire megítélhetem, Ló'rinczy Huba is kötve van ehhez a problematikához. A Garrenek műve pedig, amelynek hat kötetét e könyvben végigelemzi, számára elsősorban ezért fontos. Mert ez a regényciklus, ahogy tételesen meg is fogalmazza, „a leghívebb tükre, egyszersmind foglalata írója világélményének, ember- és történelemlátomásának. Mindaz, mit Márai a polgár s vele együtt Európa küldetéséről, múltjáról, jelenéről s jövőjéről, értékteremtésről, értékőrzésről, értékvesztésről, a modernség első és második hullámának (spengleri terminológiával szólva máris: a kultúrának és a civilizációnak) a különbségéről, a nihil elúrhódásáról (etc.) vallott, össze- sűrűl, illetve kibomlik a ciklus ívein.” (11.)

Ez a krízishelyzet, melyet A Garrenek műve tematizál, s az a korhangulat, amelyet Ló'rinczy - a regényciklusból kivonva - a Búcsú egy kultúrától címben sűrít össze, nyilvánvalóan egymással szorosan összefüggő vélemények. Márai „olvasata” - ez az ismétlései, visszatérő alapmotívumai révén is oly jellegzetes írói „valóságkonstrukció” - tagadhatatlanul némileg mitologikus karakterű: a Márai-életmű végső soron „a polgár” mítosza is. Ezt a tényt többféleképpen

942