Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Lengyel András: "... az emlék, amelyet egy műveltség ellenállása jelent a világban"

lehet megítélni: azonosulva vele, vagy éppen distanciálódva tőle. A recepcióban mindkettőre bőven van példa. Lőrinczy Huba, úgy tetszik, inkább azonosul vele, sajátjaként interpretálja. Ha van, csak itt van, itt lehet vitám vele, nem követhetvén őt maradéktalanul ebben az azonosulásban. A kései, bomló modernitás, amelynek Márai kétségkívül avatott tollú diagnosztája volt, megítélésem szerint nem azonosítható maradéktalanul „a polgár” dominálta kor ilyen önreflexiójával, önmitológiájával. Ami kívülmarad Márai valóságkonstrukcióin, az legalább annyira fontos, mint ami - okkal, joggal - megjelenik benne. (Ennek a messzire vezető problémakörnek a tárgyalását, persze, egyáltalán nem biztos, hogy egy Márairól szóló könyv szerzőjétől kell számonkémünk. Jelezni azonban, azt hiszem, kell, mert e problémakör léte a Márai-életmű további, az eddigiektől eltérő jellegű vizsgálatát is involválja.)

A könyv érdemei, persze, e vitapontot bekalkulálva is nagyok és bőségesek. A legnagyobb hozadék megítélésem szerint a Márai-szöveg mértéktartó interpretációja, jelentésének és genézisének, textuális összefüggésrendjének világos bemutatása. Lőrinczy Huba a szövegközpontú, a szövegből kiinduló, értelmezését magával a szöveggel igazoló és megerősítő értelmezési irány képviselője. A szakirodalom önkényes, alá nem támasztható interpretációit, (félre )magyaráz atait rendre le is nyesegeti. S teszi ezt mindenkor a prózapoetikai szempontok bevonásával, mértéktartó, soha nem hivalgó érvényesítésével, esztétikailag is érzékenyen. Ezt az esztétikai fogékonyságot (amit irodalom- történészről lévén szó, magától értetődőnek is vélhetnénk) azért kell itt külön is hangsúlyozni, mert maga a regényciklus anyaga is, a Lőrinczyt foglalkoztató gondolkodástörténeti krízis is szinte fölkínálja az esztétikai szempontokra nem ügyelő, direktebb, „rövidre zárt” világkép-elemzés lehetőségét. A gondolkodástörténeti nézőpont természetesen érvényesül is a könyvben; Márairól szólva ez egyáltalán nem külsődleges vagy „idegen” szempont. A regényciklus elemzése értelemszerűen időzik el hosszan e kérdések taglalásánál. S bár - ismétlem - ezek a mozzanatok mindig a prózapoétika szempontjainak alárendelve jelennek meg, helyük és súlyuk a könyvön belül igen nagy. Aligha véletlen, hogy a regényciklus Utóhangja is, az irodalomtörténészi summáz at is világképi jellegű összegzésbe fut ki. „Mi volt hát a Garrenek műve?” - teszi föl a kérdést Lőrinczy, s kérdését (Márai nyomán, őt summázva) így feleli meg: „a városépítés, s vele együtt a legtágabb polgári kultúra megteremtése, ápolása, finomítása (...). Az együttélés egy közösséggel, örökkön kiválva a közösségből. Az öntörvényű lét, az önelvű személyiség. A különbözésből fakadó idegenség, amely kihívás, izgatószer, minta a köröttük élők számára. A műfaj nélküli, alkotásokban testet nem öltő művészet, amely folyvást a hétköznapok praktikus világán túlmutató értékekre, az emberben rejlő nemesebb lehetőségekre figyelmeztet” (151.). Márai - s úgy hiszem, maga Lőrinczy is - ennek a kultúrának, s a mögötte lévő, magát a kultúrát is megteremtő és fönntartó személyiségnek az elmúlását „búcsúztatta”, illetve búcsúztatja el. Ám a következtetés, ami ebből adódik, bár logikus és szinte kikerülhetetlen, nem túl szívderítő: „egy világban - mondatja Márai Lacta doktorral -, mikor felbomlik minden, ami az életnek tartást és alakot adott, jobb magányosnak maradni.” Ez, tudjuk, nemcsak egy regény-persona vélekedése, a „történeti” Márai is eszerint élt. S nem is egyszeri s egyedi beállítódás ez; minden bomló kor kitermeli - mint a lehetőségek maximumát - a típust. E magányosságnak az

943