Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: A szépség ellenforradalma
GYURÁCZFERENC A szépség ellenforradalma KARAY LAJOS KÖLTÉSZETÉRŐL A mai magyar verstermés áttekinthetetlensége miatt fokozott az értékelés kockázata. Különösen nehéz feladat egy-egy új költői jelentkezés „elhelyezése” a kortárs líra tengerében. Nagyon ritka a revelációt jelentő teljesítmény, amely bizonyosan helytáll önmagáért, és értelmetlenné tesz minden ítészi óvatoskodást. A Karay Lajos 1955-1989 közti verseit tartalmazó, Kagyló című gyűjteményes kötet, amely az Életünk Könyvek sorozatában jelent meg Szombathelyen, föltétlenül ilyen. Líránk élvonalába tartozó, jelentős költészetet ismerhetünk meg belőle. Valódi, egzisztenciális mélységű és sugárzású művészetet, amely legjobb pillanataiban nemcsak gyönyörködtet és elgondolkoztat, hanem kibillent a befogadó megszokott egyensúlyából, megráz és felkavar. Ha tárt lélekkel olvassuk, beszivárog lényünk titokzatos köreibe, elfeledett érzésekkel ajándékoz meg, s ha nem is épp a rilkei parancs udvariatlanságával szólít fel életünk megváltoztatására, de a költészet transzcendáló erejével eléri az esztétikum etikai energiává alakulását. (Noha a költő, aki szkeptikusabb lélek, a maga egyik „rilkei” szonettjét, egy horgászstégen sarjadó fűszál felidézése után ezekkel a nem éppen mozgósító szavakkal zárja: „LÉGY HOLTODIG GYANÚTLAN!”) Minden valódi vers módosítja a költészet egészét, minden új érték elmozdítja az értékek addigi szerkezetét. S ha egyetlen vers képes erre, menynyivel inkább képes rá egy egész (noha még be nem fejezett) költői életmű, amely sűrű homályban fejlődött, mint víz mélyén a kagyló, mielőtt megmutatta értékeit a világnak... Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy Karay Lajos 1989-cel lezárt versgyűjteménye átírja a kommunista korszak magyar líratörténetét. Annak egyes fejezeteit mindenképpen. Most már végképp nem tartható tovább például az a sokak önigazolását szolgáló hiedelem, hogy a politikai változás üres írói-költői asztalfiókokat talált. Hogy legföljebb harmadrangú művek rejtőztek a sifonérban. A prózairodalomra sem igaz ez (elég csak Hamvas Bélára utalni), a lírára meg éppen nem. S nemcsak arról van szó, hogy sok költő írt cenzurális okból közölhetetlen verseket, nem is csak az ötvenes évek jó-rossz színvonalú börtönköltészetéről. Hanem arról, hogy - lám - akadt költő, aki minden természetes hiúságot félretéve eleve az asztalfióknak szánta minden versét, mert semmiféle közösséget nem akart vállalni a rendszerrel. (Csak a nyolcvanas években jelent meg mégis néhány verse - hála egy másféle következetességnek: Pete 940
