Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Gyurácz Ferenc: A szépség ellenforradalma

György szerkesztői kitartásának.) A fülszövegen olvasható költői vallomásból tudjuk, hogy 1990-ig segédmunkásként dolgozott, jóllehet a munka mellett időközben tanán diplomát szerzett. „Ahogy a jog megszűntével értelemszerűen jogász sem lehet az ember, úgy az sem szerepelt a terveim között, hogy magyar- és történelemtanítás ürügyén gyanútlan fiatalok ezreit vezessem félre egy életen át. Ládarakás közben viszont csak a kezem és a ruhám piszkolódott” - írja.

Bár tudjuk, hogy az erkölcsi hitel megtartásának más módjai is léteztek a körmönfontan korrumpáló kádárizmusban is, Karay Lajos példája tiszteletet parancsoló és fölemelő. Könnyen átlátható, tiszta képlet, amely nem kíván különösebb magyarázatot. Ha szélesebb körben ismertté válna, gyógyír lehetne a komplexusokba dermedt nemzeti pszichének, lelki erőforrás a jelen és a jövő erkölcsi integritásra törekvő magyaljainak. Az ő dolguk sem könnyebb, függetlenül attól, hogy a korszakunkat bevezető rendszerváltást „kapitális blöff’-nek tartják-e (mint Karay), vagy sem.

Mindezek után érthető volna azt gonolni, hogy Karay Lajos politikai költészetet művelt az elmúlt évtizedekben. Nem így van. Ahogy a vele több tekintetben rokon sorsú és gondolkodású Hamvas Béla nem írt egyetlen direkt antikommunista művet sem, úgy Karay Lajos is időtállóbb tárgyakra összpontosította művészi erejét. Kivételt mindkettejüknél egy nagy esemény képez: az 1956-os magyar forradalom, amely azonban jóval több mint politika: történelem, sorslíra, metafizika is egyben. Kivétel továbbá Karay Polbeat egy húrra című, 1980-as műve, amely Illyés Egy mondat. ..-ára formai monotóniájával (végig azonos rímeivel) is emlékeztető nagy politikai vers, a Kádár-rendszer fogyasztói liberálszocializmusának egyik legtömörebb és -pontosabb kritikája. A költőnek a rendszerváltást minősítő kijelentését juttatja eszünkbe, hogy a tizenöt négysoros versszakból álló költői látlelet minden sora ma is érvényesnek tekinthető... (Magaszd havonta bélyeged, / ne elemezz személynevet, / bömböld a csordaéneket, / gyalázva legszebb érdeked (...) / s ne adj isten, hogy észrevedd / az Ópiumcsempészetet, / hisz annál mélyebb szendered, I téveszméd mennél éberebb (...) / hogy hízz és húzz, veszítsd heved, / hogy tartozásod elfeledd, / s a földet, mely csak volt tied, / markából még nehogy kivedd...”)

A politika nyomása alatt születtek, de nem politikai versek az 1955-ből való munkaszolgálatos-énekek, miként jóval több politikai versnél a költő - s a korszak! - egyik legjelentősebb költeménye, az 1956-ban született Osztályidegen ballada. Benne az „osztályidegenség” efemer, abszurd és ostoba fogalma mintegy kozmikus magyarázatot nyer: a költőnek az „álmatlanul forgó” csillagok súgták meg kitaszítottsága okát: „hogy ez törvény, a Rend goromba, I s én senkinél senkibb vagyok”. A származás szerinti megkülönböztetésre nem is igen lehet ésszerű magyarázatot találni (hiszen „van-e különbség köztem s más közt / ha nem a lelkem és esze?n?”), csupán ezt az irracionális-ontologikusat, amely félelmetes, és felismerése még inkább kifelé sodorja felismerőjét az emberek közösségéből. Karay későbbi verseiben az állatokhoz és a tárgyakhoz fordul, velük lesz szolidáris. Osztályidegen balladája azonban még elsősorban a költő - oly sok társához hasonló - egyéni sorsának életrajzi közvetlenségű megéneklésével, e sors nyers drámaiságával és az ,Ajánlás” dacos optimizmusával fejti ki hatását. A tizenkét soros, keresztrímes

941