Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Fábián László: G. P. (u) vagy a merénylő pisztolyának csövébe bámul

mentálja), mivel egy (két) hullával könnyű megbékélni, azt - persze - előre képtelen kiszámítani, hogy a cigány majd elszólja magát: kado pushkedas le shoshojes! de honnét is tudná, ráadásul nem ért a metaforákhoz, mi köze az egésznek a nyúlhoz? ám egy helyzet mindig bonyolultabb a vártnál (hát még a nem vártnál!), és újból hallotta a pechvogel számycsapását, pontosabban szárnya surrogását, mint amikor a gyerekek gesztenyébe szúrt tollat dobnak föl:

toll, toll, toll,

soha nem botol,

meg sem hazudtol!

hát már csak ez kellett, az anderseni gyerekkor igézete! meghökkent, mi mindenre képes az emlékezés, ezt a verset ki tudja, mikor hallotta, egyszercsak beugrik, berobban, harsog mint lepényhal a kristálygömbben, miként egy görög szélhámostól hallotta (azok az antik ízek!), ez már sok volt, több kettőnél, annál is, amit még húsz évet sem ért agyával fölfogni képes, feledve a helyzet komolyságát, harsány röhögésbe tört ki, a röhögés törvényszerűen csuklóit át köhögésbe, fölváltva adózott a két önkifejezési modusnak, és akkor a pisztolycső mélységes mély monitorján táguló kavema, meszes foltok, izzadó tenyerek, áttetsző' bőr és valóban csillapíthatatlan köhögés jelent meg, ám csakhamar odébb billentette a nyirkos várfogságból zengedező zihálás, áporo- dott levegőjében a láz láthatatlan párái remegtek, megremegtették a pisztolyt tartó kezet, a fölszínes önmenedzselés mentette csak meg az elsüléstől, árnyaltabban fogalmazva: a pisztoly egyelőre nem volt töltve, a (baj)társak ezt nem is engedték volna, akik pedig már az éj folyamán tovább osontak a történelem sikátoraiban, nos, azok még annyira sem; héon tiltuák, meglehet: csupán a ráolvasás szintjén, G. P. (u) viszont akkor még nem sokat sejtett a jövőről, legfóllebb annyit, hogy ő majd (Úristen, mikor ez a majd, június 27-e van!) alakít rajta, megformálja, mint Chotek Zsófia kontyát az udvari hölgyfodrász, igen, megintcsak igen, a nyaka, a nyaka a legszebb és a konty láttatja, de a pihék, ó, a rotáció átka! a pihéket nem, azokat éppen nem, sejtelmes fagyok a Hohenbergen, amikről mit sem sejt senki, a legbarbárabb eg- zegéta sem, ő viszont, ha már egyszer megtalálta a csövön a likat, hát nézi, mit nézi, bámulja, zizzenés, surranás, madárszámy az archoz, de csak éppen, de csak sejtésként, csiklándásnak beillőén, akárha a torkában történnék, köhögésre ingerli, beesett melle roskadozik az igénybevétel súlya alatt, kéne valami zsebkendő a száj elé, amelyre kirajzolódhatnék a romantikus közhely rózsája: Margit köpete, csak hát ez most nem illik ebbe a történetbe, végső soron ugyanis ez egy hősi história, netán hisztéria, átvitt értelemben: Húsz storyja is, a köhögés a valóságból érkezik, nem a romantikából, vagy a költő szavával:

éc, péc, kapuléc,

elütött a tüdővész a fej az asztalra hanyatlik, a szem többé nem bámul a pisztolycsőbe, hanem fordítva, a pisztolycső mered a lehunyt szemre...

935