Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Fábián László: G. P. (u) vagy a merénylő pisztolyának csövébe bámul
áldozat(hozatal) lehetőségét, noha — köztudottan — a töredelmes mellébeszélés vagy a hitelt érdemlő hazudozás - két jól ismert diákverzus avagy - és ez akár konzekvenciának tekinthető a pusztulásnak nincsen kamarása; igen, így tartja, nézz a pisztoly csövének szűk barlangjába, lásd sorsodat (sorsadat 7 mint fentebb! - a szerző megjegyzése)! G. P. (u), aki - mondhatni - kifejezetten lírai alkat volt, a Hallod-e, te, körösi lány? című világsláger obszcén változatát fütyülte - enyhén hamisan, de a monarchia kémeinek, besúgóinak, rendőreinek föl sem tűnt, holott messzemenő következtetéseket vonhattak volna le belőle, és ez a hivatali figyelmetlenség egy kicsit el is altatta az ifjú diák éberségét, hajlamossá vált elkalandozni, a fal tövénél elnyűt keskeny rést szemlélte, amelyből szünet nélkül rajzottak elő a hangyák, egyre-másra a szárnyasak is, ő ebből, ha nem is egészen tévesen, de alighanem közel a bagatellizáláshoz, az időjárás változására következtetett, és egy tűrhető macedón közmondás ötlött eszébe: büdös a bakancs, ha macskaszarból van a talpa*, igaz, igaz, pontosan így! - hajtogatta magában, de a pisztolycső rémálmaitól nem volt képes szabadulni, eszelős tekintete belefúródott a lyukba, kitágította szokványos kaliberének szokványos furatát, rá kellett döbbennie, ilyen teli, ilyen zsúfolt űrt még nem látott, mint a pisztoly csövében: benne volt egy csaknem elfelejtett emlék az iskolából, amikor a mester a mogyorópálcával (a gonosz dög! vele vágatta a kerítés bokrából) tett nyughatatlan seggének igazságot, benne volt az a sötétbarna anyajegy, amit egy teknőben fürdés szégyenkezése fedeztetett föl vele a combtövénél, éppen csak észre lehetett venni a homályos kaleidoszkópban, amit a pisztolycső formázott, benne a vizesen fólcsavart, fólsodort gatyaszár a kis patakban, amelybe paducok után óvakodva belegázolt idétlen társaival, hátha kifoghatná néhányukat, áradt belőle a fészekből kirabolt babuta büdössége, amelyet nem bírtak feledtetni a tarka tollak, a kevély bóbita sem, benne néhány semmibe vett üzenet, néhány elfeledett mosoly, egy konkrét krákogás és hosszadalmas harákolás (de kitől? ugyan kitől?), egy fecskefarkú lepke, mint tarkaszámy(a) (azaz: kopasz laktanya, ami azért mégsem...), valamint hogy közös lónak túrós a háta, ha szabad ilyen egyértelműen, ennyire kijátszva a szóképeket, fogalmazni, de vajon miért ne szabadna, ha egyszer a módén közhelyek óceánja fölött röpdöső halfarkasok, sirályok ugyancsak a habokból fölmerülő aranyköpésekre, kecsegtető bemondásokra vadásztak, lám, ezek a méltánytalan üzenetek egy grandiózus telepátiából, amelyek aztán kivédhetetlen sorsszerűséggel züllesztik apátiába, mivel nem talál hálójukból semmi kibúvót, pedig a kalugyerek szakállára esküszik, lennie kell kibúvónak, hiszen mindig és minden alól, noha nem mindenkinek... arraiol mordult föl hangosat káromkodva ezen a távoli nyelven (ki érti, miért éppen ez jutott eszébe ebben a kiélezett helyzetben, ebben a már-már kritikus pillanatban, hiszen akár Eckhart mester valamelyik égi recipéjéhez is folyamodhatott volna, rászívódhatott a gondolatra, mint a galandféreg scilexe a gazdaállat belének falára, mert ez bizony szívós gondolat volt, végeredményben a honderű (hun daru) gondolata, hogyan hogyan se(gg) átitatta a lelkét, mivel - ahogyan egy vodkában megőszült és eljelesült szerzőtől tudjuk - „még a kutyák közt is akadnak kutyák, az emberekről nem is beszélve”, nos, az em* a mondás talán Nagy Sándorig vezethető vissza, alkalmasint Arisztotelésztől eredhet 933
