Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
Na, hála istennek!... Öreg gavallér, Gordon azt mondta a dokinak, hogy szerelmes, s a doki furcsállva nézett az újságíróra: hogyan?, hát nincs ennél természetesebb? Hát persze, hogy szerelmes! Sévres-i porcelán-fehér nyári öltönyt csináltatott, messziről, a Csorgónál is látni, amint az asszonyt lesi- várja, aki többnyire mégis csak a Sétatéren át tér haza. Akkor ő átsétál a fák között, a ruganyos gyepen, s vagy a sarkon, ahol a nagy platán az út fölé hajlik, de nem egyszer előbb, ott, ahol a piros téglakerítés elválasztja az egyetemet a státusházaktól, már ott csatlakozik a hollókék hajú asszonyhoz... Mi van vele újabban - aggodalmaskodik a ny. főügyész, mintha mélyült volna a szeme pillantása, mintha bennebb keletkeznék a látvány... Ha Margit épp ráér, s mostanában mintha többször érne rá, Géza annyit utazik, rettenetes!, elsétálnak együtt a tóig, a hattyúk meglódulnak a víz sikos felszínén, feléjük, s tovább. Maximon a Sévres-i fehér öltöny van, habos nyakkendő; s csak azért nem ajándékozza meg az asszonyt egy hosszú szárú napernyővel, mert nem akar bizalmaskodni (- így szép ez a szerelem - bólogatott a doki, amikor meglesték a sűrűből az öreg gavallért.), de már célozgatott rá, hogy Margitnak kalapot kéne viselnie. Nyáron florentin szalmakalapot, de jól állna neki minden arcból kiálló kalap, ahogy régen hívták, a múlt században, ő azonban, legszívesebben kis hetyke kalapban látná, amilyet az első világháború előtt hordtak, viszont kimondottan nem kedvelné, ha sapkát, úgynevezett toque-ot tenne... Csattan a taxi ajtaja, a doki fölnéz az emeleti ablakban álló ügyész úrra, két halálsápadt arc.- ....Kleothéra?! - mondja később, tán a harmadik-negyedik pohárka után a doki. - Vagyis hát Ottilia, örök páciensem és feleségem... Milyen jó volna, ha a történettel és álnevével igazán elküldhetném az életemből... De épp veled, Gyula, épp veled! Mindent azért te sem tudsz!- Mit nem tudok, öreg barátom? Mit nem tudunk még mi ketten egymásról. Én, aki embert is öltem... szerelemből... Az orvos fáradtan elmosolyodik. Tudod, amikor egyáltalán életre tudtuk ébreszteni a klinikán a rettenetes kaland után... de nem!... Mert hogy egy életen át viaskodott és fog viaskodni az életével, ami nem élhető le ebben a században! Elkésett vele! Én is öltem volna. Ha nem őt, Kleothéra-Ottiliát veszem feleségül, a sors különös receptjeképpen, amivel az életemet csillapítom... Sose tudtam beletörődni, hogy bennünket itt a szarunkban gyaláznak meg. Ami Ottiüával meg is történik, ezt éreztem mindig a legjellemzőbbnek a mi életünkre, kedves Gyulám! Hogy felöltözünk mint szépasszonyok, selyemben, csipkében pompázunk, aztán ránk zárják az ajtókat, s amikor a sarokban görcsösen összekuporodunk szükségünkben, akkor elélveznek a látványunktól... Milyen emberfajta ez? A ny. főügyész elsétál lassan a nyitott ablakig. Szőnyeget söprő, brokát házikabátot visel. A pohárka úgy jelenik meg a kezében, mintha a kabátja ujjából húzná elő.- Mit gondolsz, ki ölte meg Meyer-Lübkét? - fordul a dokihoz.-Te? Hát ha nem is én...!, mosolyodik el a ny. főügyész. Nagyon élveztem, amint sátáni üzletasszonyt próbáltál formálni szegény Pergő Ziliából. Nem volt az! Az egész Farkas utcai örömtanya annál a varrónőnél, az odajáró úrinők műve 882
