Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
Valóban a ferde diadal arckifejezése izgatta fel, Tihamér szeme, amint őt nézi, az a szem most is hatással van rá, ha felidézi. A nyakéket is azért viseli, mert piszkos, s mint ilyen, izgató. De benne szétválnak valahogy a dolgok... Vagy épphogy egyesülnek? Az igazi gyönyör maga volna a kivételes megaláztatás?... Én meg tudnám magyarázni, uraim, sóhajt fel a doki, s fölnéz a kolozsvári csillagos égboltra. A hosszú csöndet Elek úr töri meg.- Szó'cs Géza úr, úgy látszik nem jön ma, pedig... Lekéste ezt a történetet... Pedig hogy szereti a dalmáciai nyelvet, direkt neki sóztam be, fűszereztem, nyomtattam le kó'vel nyolc napra... Há’ pedig ő biztos értené, mi összefüggés van a rég halott Gizi Géza, a Farkas utcai úriasszonyok és Kleothéra története között... A főtéri templom toronyórája elüti az éjfelet, amikor Maxim Gyula fölveszi a telefont, tárcsáz.-Azt hittem, átjössz...- Menjek? - kérdi a messzeségben a doki.- Ne tedd magad!... Ottilia alszik?- Mint a tej. Miért? Any. főügyész elégedetten teszi le a kagylót, a nyitott ablakhoz sétál, lenéz az első emeletről a néptelen Egyetem utcára. Háta mögött a barna dolgozó- és könyvtárszoba olyan, mint biztonságos barlang: behúzódhat az ember, ha jön az ellenség. Az ablakból keskeny szeletet lehet látni a Fó'térból, épp a Mátyás szobrot. Inkább ősszel és télen, ha lehullnak a levelek, s csupasz galy- lyak vonalkázzák a teret. A főügyész úr azonban dél felé néz ki az ablakon. A Szent Jóskát látni oda, s teljes méltóságában a piarista templomot. 0 azonban azt látja, ami onnan nem látható: a Házsongárdi temetőt. Mostanában, s ma, a doki elbeszélésének hatására különösen megbékél azzal a nagy vaddal - mint magában hívja a város híres temetőjét -, mely türelmesen várja, hogy elnyelhessen mindenkit, aki él. Már rég nem férnek el a kolozsváriak a Házsongárdon, temető nyílt a Monostoron, holdfényben kísérteties a maga kopárságában; temetője mégis csak egy van a városnak: az ott! 0 pedig ebben az utcában, házban és lakásban éli le az életét, most már igazán nincs sok hátra. Gyula számára már jó ideje az a valóság, amit elképzel, s ami történik, az a semmi; az elillan, elcsorog. Manó úr mondta volt ezt Holló úrnak, a Síposban, Sipos úr jelenlétében, s Holló úr mintha bólintott volna: így vagyunk vele mind, már rég, már rég! A valóság a képzelet, s ami van: rossz lidércnyomás, kész Reviczky! Sipos Gedeon azonban a fejét csóválta, s kihozott valóságképpen két szép rántott szeletet krumplival, jéghideg tejfölös uborkasalátával, s három koporsó sört. Itt főzik a városban, a Hideg-Számos vízéből! Manó úr azonban tudja, s tudja Holló úr is, hogy Maxim Gyula azért jár ki a Sétatérre, hogy láthassa néha a szép Margitot, a hollókék hajú Szőcsnét, amint a Fürdő utcán megy hazafelé. Vagy a Fadrusz utcában tűnik fel. A szivarbarna öltönyét vagy grafitszürke ruhát viselő Maxim Gyula széles kalaplevétellel tiszteleg, aggodalmasan érdeklődik, miért a klinikák felől tér haza a szép Szőcsné, tán csak nem beteg valaki...? A gyerekek...? Jól vannak...? 881
