Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
Pergő Ziliának az oldalán és ágyában, nem hiszem, hogy képes lett volna ön- gyilkosságot elkövetni. Nem azért, mintha az életösztön nagy lángra csavarva lobogott volna benne. Azért sem, mert azt a fájdalmat, amit akkor érzett volna, ha Zilia búcsú nélkül eltűnik az életéből, ne tudta volna elviselni... Ez a langy kedély mindent kibír. Hanem azért, mert eszébe sem jutott volna, az öngyilkossághoz fantázia kell, neki pedig... izé... értitek... Szépek lehettek az utolsó napjaik. Azt kinyomozta az államhatalom, miután - több mint egy évvel a halála után - azonosították Meyer-Lübke maradványait a sztánai alagútban talált maradványokkal, hogy a szerencsétlenség föltételezett időpontjában, a sztánai állomásra néző, teraszos házban szobát vett ki egy disztingvált idősödő úr, s egy vörös hajú fiatalasszony... Akkor már tudta, hogy lelép, s megfestette a haját... Zilia megajándékozta az áldozatot néhány boldog nappal, éppen hogy nem szerelemből, a hála érzését pedig nem ismerte. De akkor miért? Hiszen minden Sztánán töltött órával növekedett az esélye annak, hogy Ziliát felismerik később, s ha a gyilkosságot nem tudnák is rábizonyítani, a Farkas utcát bizonyítani sem kell. S azt valóban mind a mai napig nem lehetett bizonyítani, hogy Pergő Zilia megölte Meyer-Lübke ezredest, ebben csak én vagyok biztos, és mindenki, aki az üggyel csak foglalkozott. Sokszor elképzeltem, mi is történhetett az utolsó napokban. Kivonatoztam Sztánára is. Az állomásról nincs hová menni, hacsak nem az erdőbe; a falu kilométerekre van onnét. Szép, ráérős sétákat tehetnek a szerelmesek a lustán kígyózó három sínpár mellett. Tejet, sajtot, túrót lehetett venni az állomásfőnök feleségénél, s Zilia minden bizonnyal meleg vacsorát készített majorság, krumpli, zöldség került hozzá az állomás környéki kiskertekből. Ha szükségük volt még valamire, bemehettek Kolozsvárra, de ha be is mentek, szerintem Bánffyhunyadra mentek be. Zilia nem kockáztathatta, hogy Meyer-Lübkének eszébe jusson valami extra a kolozsvári állomáson. A séta a sínek mellett a gyümölcsösöknél, az állomáson túl kezdődhetett, tiszta időben odalátszik az Almási vár romja, s tarthatott egészen addig, ahol összezárul a vágányok legyezője, a vonatok ott nagy csattogva-fontoskodva robognak át, aztán hosszú kanyar jobbra, egészen az alagútig. Mellette, a vágaton - réges régen még abban jártak a vonatok - út vezet át, balra is visz egy szekérút, sehol egy ház, sehol művelés jele, természetes módon nyitja meg magát ott a völgy a legelésző állatoknak. Micsoda császári és királyi látvány! Pergő Zilia aligha járhatott főidet söprő ruhában, már nem volt divatban, én azonban mindig abban idézem magam elé, amint lassan elsétál az állomás előtt az alagút felé, kezében fehér vagy sárga napernyő. így illik Meyer-Lübke délceg alakjához, aki úgyszintén nem lehetett császárkabátban, az én belső mozimban azonban az van rajta, világosszürke vagy drapp, esetleg magában csíkos. így haladhattak el a vágányok mellett akkor este is. Nem történhetett máskor, Pergő Ziliának még vissza kellett jönnie az állomásra, s felszállnia észrevétlenül valamelyik esti vonatra, Várad felé... Én azonban azt hiszem, hogy biztonság kedvéért Kolozsvár felé szökött - az oroszlán torkán át! -, elbumlizzon Tövisre, onnan pedig átszállással, Aradon át hagyja el Erdélyt. Hogy olyan szerencséje lesz, hogy egy évig ne is keressék Meyer-Lübkét, arra nem számíthatott. A baleset, szerintem gyilkosság azonban bent, az alagútban történt, az 872
