Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
felfigyel a füle mögött, a napsütésben csillogó mézszőke pillékre, „átderengett rajtuk az egész tejsor...”, a Berde Mózes utcai hídnál, ahol a Felsó' Piacot vagy Nagypiacot két hosszú kőbódé-sor zárja le, ott éri e megvilágosodás... Hetekig csak ilyen megfigyelések szaporodnak, érződik, hogy ártatlan lélek viaskodik a nálánál erősebb érzéssel. Ezzel párhuzamosan szaporodnak a Borókával, ezredesünk régi kedvesével kapcsolatos szánakozó bejegyzések... „Mennyire meglátszik már arcán az idő vasfoga!”, „Fáradtka volt ma ez én Borókám!” - írja máshol, ezzel próbálván mentegetni a Boróka iránti férfiúi érdeklődésének lankadását, egyszersmind bűnbakot kreálva nevezett érdeklődés csökkenéséhez. Aztán vagy hiányzik egy rész a naplóból vagy - s én inkább ezt hiszem! - történik valami! Mégpedig az, hogy a hölgyek, akik ott randevúzgattak a Farkas utcában, hajlandóságot mutatnak a vállalkozásra... Ezzel zavarban vagyok, s hogy mi is történik akkor és ott, még csak el sem tudom képzelni. Lennie kell valaminek a levegőben! Jó, persze, van az izgalom, a társasági élet, a ruhapróbák - ne feledjük, hogy a helyiség női varroda! de lennie kellett valaminek nem csak ott helyben, kicsiben, hanem nagyban is, valamiféle... nevezzük egyetemes kétségbeesésnek? A doki lejár és eldől, mint lendületét vesztett búgócsiga, mely oldalán fekve várja, hogy újfent felpörgessék. A strand esti fényébe először vegyül valamiféle baljós sötétség, mintha viharfelhők gyülekeznének Monostor fölött. És ekkor megszólal az, akitől a legkevésbé várnák, megszólal Elek úr:- Ismerem ezt a kétségbeesést a nőknél doktor úr! Csak ülnek némán, hallgatják végkimerülésig a férfiakat a vendéglői asztaloknál, s halálosan unatkoznak... verejtéktől, krémektől szürkék... De nem akarom elterelni a szót. - Mivel azonban senki sem válaszol, a doki is hallgat, s a várakozás úgy lebeg fölöttük, mint kifeszített csíkos sátortető, Elek úr folytatja. - Aztán egyszer csak felhajtják az italukat vagy akárkinek az italát, rendszerint konyakot rendelnek, s berúgnak mint a csacsi. Mindig elgondolkoztam, mit csinálnának ezek az asszonyok, ha azt csinálhatnák, amit épp akarnak... s néha... szóval láttam én már felborított asztalt, pohártörést, elvonszolt, botorkáló feleséget... Vihart egy pohár vízben. De ha tényleg azt tehetnék, ami csak tetszik... A doki kivár három kuvikolást, majd folytatja: Mintha a város vesztét éreznék, s már csak egy utolsó bacchanáliára futná az erejükből és a kedvükből! Véget ért valami, vége a városnak. Nem tudok rá jobb szót, barátaim, pedig hát másnak van vége... értitek, hogy mit akarok ezzel mondani!, kiált föl szinte segélykérőn a doki..., vége a városnak, az a város, ami ezután lesz, az nem az övék... Fogadjátok el hát a tényt, s indokolja meg ki-ki magában azzal, amivel tutaja: Kolozsvár városának jeles és jeltelen dámái elmennek dáridózni még egyszer az életükben, és... és valaki ezt megszervezi nekik... Ehhez a mi Ziliánknak el kellett csábítania a mafla ezredest, ami olyan nehéz lehetett, mintha egy kiéheztetett legyet kibocsátanak egy gyufás skatulyából, a mennyezetről pedig tíz légypapír lóg. Meyer-Lübke így örökíti meg az eseményt: „Tegnap ajkam ajkát illette. Van-e ennél mennyeibb boldogság! Kimentem a temetőbe Lujza húgom sírjához, neki mondtam el olyan szavakkal, melyeket sose tudnék papírra vetni.” Én pedig, nevet föl a doki, 870
