Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története
a következő rejtvényt adja fel: Eredj, fiam, Kelemen, padláson a szelemen! Bár a padlást már átvizsgálták, ismét fólvonul oda az államhatalom, s végigkopogtatja előbb a szelement, utána az ágasfát, a fó'gerendát, a sárgagerendát, a vízvezető gerendát, s a jó ég tudja, hogy még mit, eredménytelenül. Újabb hadiszerencse: az egyik nyomozó arra lesz figyelmes, hogy kislánya akadozva olvas egy verset, ami ugyebár az említett két rímes sorral kezdődik s a többit... várjatok csak, tán eszembe jut... vágd le azt a gömböcöt, csapjunk egy jó früstököt! A nyomozás kisvártatva kideríti, hogy a gömböc jelentése tájegységenként változik, nosza szakvéleményt kérnek egy néprajzkutatótól, s aznap rendkívül művelten, de teljesen tanácstalanul térnek nyugovóra. Megtudják, hogy a gömböc disznó gyomor vagy vakbél húsos kásával töltve, beszélhetünk ezért kis- és nagygömböcről. Hogy nálunk, Erdélyben inkább csak a vakbelet töltik. Hogy a gömböcöt füstölik is néhol, s elsajátítanak egy igazán ínycsiklandó, ám feledésbe merült erdélyi receptet, miszerint a gömböcöt, ami ez esetben csupán bendőt jelent, megfőzik savanyú levesnek; vagy húsos káposztában főzik meg, s tormás lével tálalják... A szégyen az, uraim!, tekint végig az egybegyűlteken Szamossy doktor, s pillantása végül Elek úron, a pincéren állapodik meg, hogy ezt a savanyú levest mi pacalcsorba néven, román ételként ismerjük, holott a tizennyolcadik században még kedvenc étel volt Erdélyben eladdig, hogy a fejedelem szakácsa is ajánlja a közrendi háztartásoknak... Az urak ezt követően végigolvassák a szelemenre akasztott gömböc verses meséjét, ami arról szól, hogy előbb Kelement, utána az egész házanépet bekapta az álnok gömböc, hogy aztán leszakadjon a spárgáról, s világgá guruljon... Ebből spekulálják ki, hogy a dolognak fele sem tréfa, s tán nem állja meg a helyét a föltevés, miszerint az ezredes utána ment - mint addig hitték - a városból már jó egy évvel korábban eltűnő Pergő Ziliának. Idáig jutván a következtetésben, nem volt nehéz a sztánai alagútban, Kolozsvártól ötvenhatvan kilométerre megtalált holttest azonosítása. A Várad-Kolozsvár-i gyors 142-es mozdonya nem sok azonosítható maradványt hagyott meg Meyer- Lübkéből. Ezzel szinte egy időben valakinek a tekintete az ezredes ódon íróasztalára esett. Volt azon egy fióksor, s ez háztetőt formázó intarziás lappal volt lefedve. Már csak az egyik végén, a gombszerűen kidudorodó szelement kellett kihúzni, hogy kinyíljon az íróasztal titkos rekesze, s Meyer-Lübke meleg gratulációja mellett előkerüljön a napló, Pergő Zilia és Meyer-Lübke szerelmének, ez utóbbi szenvedéseinek fantáziátlanul megírt, s ezért, élek a gyanúperrel, hogy hiteles története. Mondtam már, hogy Meyer-Lübke és a hölgyek, Boróka és Zilia sokat tejeskávézott eleinte...? Persze!, hiszen ennél angyalibb, bárányfelhősebb helyzetet keresve sem lehetne találni... S ha nem volna itt Manó, hát még Gordon, megkockáztatnám a legszebb képzavart, ami életemben csak eszembe jutott... De miért is ne?, ezen a bárányfelhőn, mint almafán kúszik fel a sátánkígyó, szájában az almával! Meyer-Lübke még sosem találkozott ilyen asszonnyal! O csak a századközép mafla asszonyát ismeri, akinek megvan persze a magához való esze. Az ezredes tehát eleinte csak csodálja, és „nem értem őt!” megjegyzésekkel illeti Ziliát... Egyszer elkíséri a piacra, nagyobb bevásárlásra, a kosarat cipeli, s 869
