Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Kolozsvári Papp László: Kleothéra története

teremt a boltíves lakásban, s ámbátor igen sok fénykép, s néhány műkedvelő filmfelvétel is az államhatalom kezére került a titkos találkahelyről, kötve hiszem - bizonyíték pedig nincs rá -, hogy bárkit is megzsarolt volna az odalátogató hölgyek közül... Többszöri elbeszélgetés után inkább az ellenkezője bizonyosodott be! A hölgyek az első feloldódások után partnerük nélkül keresték föl a Farkas utcai varrodát, s nem sokat szabódva vették igénybe az első, a legártatlanabb szolgáltatást... Vagyis megleshették, mi történik a szomszéd szobában... ahhoz nem sok pszichológiai érzék kellett, mikor hajtsák fel értő kezek az ő fenekükön is a szoknyát. Még egy naiv műsorocska is volt a varrónőnek öltözött imádóról, aki a ruhapróba során fedi fel remegő kilétét.

Volt az egészben, ahogy képekből és elbeszélésekből, de főleg nekem, mint orvosnak tett vallomásokból kezdett kirajzolódni az eset, volt benne valami bűbájosán fáradt és hamis... Hiszen a dámák megőrizték a polgári látszatokat a legszemérmetlenebb kalandok közepette is... Ez kellett nekik, s ennek megvallása visszatért minden beszélgetésben, vagyis hogy nem volt benne semmi illetlen, semmi közönséges! És ezt bizony nehezen lehet elhinni... És mégis így volt! Ha az erkölcstelen látszat szabadságát élvezték is, annak társadalmi következményeit, még a legmélyebb titokban sem vállalták... Önmaguknak sem vallották volna be!

Húsz-huszonöt többé-kevésbé állandó látogatója volt a Farkas utcai háznak. És sok-sok alkalmi. Akár áldozatok is, akik ruhát próbáltak, s nem tudták, hogy lefényképezik őket... Megkérdeztem a leskelődőktől: arra nem gondoltak, hogy őket is megleshetik... Jellegzetes ismétlődés! Készen álltak a kérdésre adandó hazugsággal, aminek az volt a lényege, hogy nem!, ez álmukban sem jutott eszükbe! Aztán kisvártatva: tán csak nem...? Ha sikerült áthatolnom a lódítás védőburkán, minden esetben, értik az urak?!, minden esetben az derült ki, hogy tudták, sőt bizarr örömüket lelték benne, ha nézték őket... Alkalmi alsóruhákat, kombinékat, bugyikat, harisnyatartókat szereztek be. Emlékszem egy... ööö... szintén nemesi származású hölgyre... régi kolozsvári családból való (a doki kérdőn néz Maxim Gyulára, a ny. főügyész azonban az ecetfák koronájában kalamistrál a tekintetével), aki hetykén kivágta, hogy nagyon jó volt, az volt benne a legjobb, hogy meglesik, sokkal könnyebben melegedett föl, mitöbb, biztos lehetett benne, hogy... szinte az önkívületig tudja... ööö... csigázni magát. S bár akkor már éltem a gyanúperrel, hogy lódít... hogy külön nekem, engem a... az... izé... az orvost szédíti, egyben a férfit is ingerli, mégis hittem neki. A dolog, mindnyájuk dolga, aimt most sem értek mindösszességében, csak így volt igaz és lehetséges.

Ha az urak részletekre is kíváncsiak, forduljanak az ügyész úrhoz, neki megvannak az eset dokumentumai, egynémely vallomások, nem is nagyon szemérmesek, sőt inkább szemérmetlenek. Az esetről nem lehetett másképpen hű képet kapni, a pszichológusnak... khm... khm... vagyis ugyebár nekem... A vallomásokat rögzítettük, legépeltük, s csatoltuk a bizalmasan kezelt, végül is eltussolt ügyhöz... Mondtam, hogy orvosi esküm tiltja... De higgyétek el, nem veszítettetek semmit! Mindig ugyanazt a szerelmi mutatványt ismételgető Kaviár-históriák, néhány elfenekeléssel dúsítva. Te, Manó igaz, hogy azt az erotikus újságot, a Kaviárt, Temesváron adták ki? És írt belé, vagy szerkesztette?, a nagy műfordító?

866