Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi Etűd(ök)
helyzet, s gyors terv született a kommunisták részéről: össze kell ugratni a már régebben itt tartózkodó szovjet katonákat az újonnan behívóttakkal. Az eredmény: csaknem száz szovjet katona halála, egymást lőtték halomra. Ez úgy zajlott le, hogy november 4-én hajnalban kaptuk az értesítést: két irányból közelednek az oroszok. Egyik nemzetőr szakaszunk a rendőrségen teljesített szolgálatot Balogh Lajos vezetésével. A másik az egyetem belterületén, Vígh Tóni irányításával. A harmadik az én vezetésem alatt pihenőben volt, a Várban tartózkodott, a vári kollégiumban. Én, mint fiatal tanársegéd, ott, a diákszállóban kaptam egy szobát. A „vári csata” egy katonai baklövés folytán jött tehát létre. A hajmáskéri oroszok, akik régebben tartózkodtak Magyarországon, és ismerték a forradalmi helyzetet, magyar zászlókkal a tankjaikon érkeztek, az újonnan idevezényelt oroszok - ejtőernyősök voltak - abban a hitben, hogy Szuezben vannak, a szentkirályszabadjai katonai reptérről vörös zászlókkal vonultak fel, s így tüzeltek egymásra. Mindez november 5-én, hajnalban történt. Előző napon - Veszprémben - az egyetem területére törtek be, itt már harci események alakultak ki. Még ezen a napon én, mint a nemzetőrök egyik szakaszának vezetője, és mint afféle nevelőtanár, felelősnek éreztem magam, ezért felkerestem a szemközti épületben a püspök urat, és a tanácsát kértem, mit tegyünk, ha az ősi Várba is megérkeznek a szovjet tankok? Mit tegyünk a túlerővel szemben? A püspök úr azt a tanácsot adta, hogy tüntessük el a fegyvereinket, dobjuk a Vár alá, a mélységbe, hogy ne legyen bizonyíték ellenünk. Hajnali öt óra lehetett, amikor erős gépfegyver és kézifegyver lövések mellett a Várban megjelentek az oroszok. Részükről nem történt ellenállás, mivel minden gránátunkat, pisztolyunkat leszórtuk a Vár alá. A Várkapu előtt azért volt ellenállás, főleg a VOLÁN dolgozóiból álló egység, de egyetemisták is harcba kerültek a szovjetekkel - sajnos, többen meghaltak itt -, akik aztán végiglövöldözve a Várat, a Papi Szeminárium épületéhez értek - ez volt akkor a diákszálló -, és dörömbölni kezdtek a zárt ajtókon. Senki nem mert kimenni. Hetven-nyolcvan egyetemista tartózkodhatott az épületben, valamennyien lent voltunk a pincében. Én vállalkoztam arra, hogy egy fehér lepedőt magamra terítsek és jelentkezzem az oroszok előtt, hogy megadjuk magunkat. Kimentem az épület elé, mire azok betörtek, behatoltak. AVH-sok is voltak köztük, számosán, akik jól tudtak oroszul, és fordítottak. Rögtön a fal mellé állítottak bennünket, feltartott kézzel. Velünk szemben gépfegyveres katonák helyezkedtek el. Nem tudtuk, mi fog történni. A karunkat azonban nem sokáig kellett fenntartani, átvizsgálásunk után ugyanis nem találtak fegyvert nálunk. Gyors telefonbeszélgetés zajlott, mit is csináljanak velünk. Biztosak voltunk benne, hogy lelőnek bennünket. És ekkor egy igen érdekes dolog történt. Lentről, a Dózsavárosból, Szent István és Gizella szobra alól, az ottani nemzetőrség tagjai megindultak a Vár felszabadítására, az egyetemisták felszabadítására. Rögtön aknavetőkkel támadták a szovjetek a Dózsavárosból nyomuló nemzetőrséget. Minket lezavartak ismét a pincébe, egy, a szeminárium épületével szemben lévő pincesorra, ott bezártak. Közben láttuk, hogy az egyetemisták közt vannak várlakók is, polgáremberek, sőt pártemberek is. Az egyik ilyen pártfunkcinál találtak fegyvert, egy pisztolyt. Hiába 853
