Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Ferenczy Erika: Forradalmi Etűd(ök)
bizonyította, hogy ő párttag, és tulajdonképpen nem csinált semmit, mégis, mivel fegyvert találtak nála, ott a helyszínen agyonlőtték. A püspöki palota falához vezették és három ember agyonlőtte. Piros könyvét a kezében lóbálva halt meg. Nem sokkal ezután a városi, a várbeli börtönbe szállítottak, és ott tartottak bennünket egy vagy két napig. Nem emlékszem pontosan, hiszen az események olyan gyorsan peregtek. Mindenesetre nagyon rövid ideig voltunk ott. Majd kiválasztottak egy csomó embert. Köztük már olyanok is voltak, akik az egyetemi harcok után kerültek a Várbörtönbe, és olyanok is, akik a rendőrségről, több városi polgár. De a többség a Veszprémi Vegyipari Egyetem hallgatóinak köréből került ki - vagy kilencven fő, de lehet, hogy kevesebb valamivel. Ezután felültettek bennünket teherautókra, feltuszkoltak a ZIL-ekre, elől két őr, hátul két őr, plusz két páncélököl. És az autókaraván elindult valamerre. Nekünk a padlón kellett feküdnünk, ponyvával letakarva, melyet nem rögzítettek. Csak vittek bennünket. Nem tudtuk, hogy hová kerülünk. Akkor lett gyanús a dolog, amikor Fehérvárt elhagytuk, és Dunaújváros felé haladtunk. Az első „megállóhely” Dunafóldvár volt, egy katonai laktanya. Ott lehetett elintézni az egészségügyi dolgokat. Majd visszaküldték bennünket a teherautókra, ugyanolyan sorrendben, ahogy eredetileg voltunk, és tovább folytattuk utunkat a Tiszántúlra, Debrecen felé. Rettenetesen fáztunk, dideregtünk; a magam részéről csak egy ballonban voltam, és félcipőben. November volt már, hideg ősz. Amit magamhoz tudtam venni még a Várban, a diákszálló-beli lakásomon, az egy kis pénz volt. Semmi egyéb nem volt nálam. De mindenkinek volt ceruzája, s mint kiderült később, ez kincset ért. Szétfejtettük, és kis darabkákra törve a grafitbelet, eldugtuk. Lehet, hogy ez a ceruzabél mentette meg az életünket. Az történt ugyanis, hogy még a határ előtt ráeszméltünk: a Szovjetunióba deportálnak minket, valami jelet kell adnunk a környezetünknek. Kis fecnikre felírtuk a nevünket, címünket, hogy veszprémiek vagyunk, hogy visznek bennünket a Szovjetunió felé, és segítsenek. A fecniket papírpénzbe csomagoltuk, és ahogy lehetett, kidobáltuk a teherautókból. Reméltük, hogy felveszik az emberek, és kinyitva megtalálják a segélykérést. Ezek a cédulák eljutottak Budapestre, a Svájci Követségre is, és a szülők rögtön intézkedni kezdtek: amerikai, angol követségekre rohantak segítségért. Ezeket a névsorokat az üzemi forradalmi tanácsok is kézhez kapták, és továbbították a megfelelő helyekre. Az egész magyar közvélemény összefogott ebben az ügyben. De minden hivatalos helyen tagadták, hogy ez igaz lenne. Soha nem került nyilvánosságra ez a kérdés. Még ma sem nagyon beszélnek róla. Hajnal felé járt már, amikor Csapnál átkeltünk a határon. A bennünket szállító oroszok első reagálása - szovjet területen - az volt, hogy kiszállítottak minket a kocsiból, és kiraboltak. Arcvonásaik után ítélve mongolok lehettek; elvették az óránkat, pénzünket, minden értékesebb tárgyunkat. Mivel nálam kétezer forint volt, szétosztva különböző helyeken, csak egy kisebb összeget vesztettem el; milyen jól jött a maradék a későbbiekben! Aztán visszaparancsoltak a teherautókra; kifosztva haladtunk tovább. Hamarosan megláttuk Munkács várát - ekkor már nem kellett a padlóra borulva feküdnünk -, majd egészen Ungvárig szállítottak minket, egy, a csehek által épített modern 854
