Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Vajda Andrea: Örökségünk

vallják magukat románnak. Annak ellenére, hogy Perka Mihály büszkén kijelenti: „nem lehet az anyanyelvet olyan könnyen kitörölni egy nép emlékezetéből”, a kormányzat fokozatosan elérni látszott célját. A magyar nyelvet mégsem sikerült teljesen kiirtani, ámbár a magyar kultúrára sokhelyütt valószínűleg igen súlyos csapást mértek. Az elbeszélő' keseregve tudatja, mennyire visszaszorult az eredeti folklór, rengeteg az átvétel a románoktól, a tévéből, a rádióból - már balladáik sincsenek. Tisztelet jár annak a kevés számú embernek, aki ezen értékek megmentésén fáradozik - hirdeti. Mindenkinek ez lenne a kötelessége: életben tartani örökségünket, a magyar nyelvet, kultúrát, az irodalmi és történelmi emlékeket egyaránt. De legalábbis a csángó dialektust és folklórt nemzeti kincsként közösen kellene őriznie, fenntartania és továbbadnia a két egymásra utalt, évszázadok óta egymás mellett élő' népnek: a kincset ezidáig meg nem becsülő románnak, és az azt elhanyagoló magyarnak - foglalható össze az írás üzenete.

Az utolsó, sorrendben nyolcadik novella különleges szövegtípust képvisel a kötet anyagában. Már a címe is mesés jellegére utal {Jánó Ilona pokolra száll), és fantasztikus hangoltságával tényleg elüt kissé a többi történettől. Itt nem szenvedésekkel, hanem látomásokkal teli élet-töredékek jönnek elő. Hitetlenkedve követheti az olvasó Jánó Ilona pokollátogatását, majd Istennel, Jézussal, Szűz Máriával és a különböző szentekkel való találkozásának élményeit. Egy naív és kedves, csángó magyar nyelvet beszélő öregasszony meséli el kiválasztottságát, látomásait: mindenki kedvére eldöntheti hiszi-e, vagy sem. Mindenesetre a magát Krisztus menyasszonyának valló elbeszélő olyan mélységes hitről ad tanúbizonyságot, amilyen keveseknek adatik meg.

Az írások között még egy található, amely (ezúttal a nézőpont tekintetében) elüt a kötet átlagától, miközben mondanivalója ugyanaz marad. Ez a háborút tematizáló szövegek sorában - illetve abszolút sorrendben is - a második novella: az egy román tanító életét felidéző Jamandi Adám boldog élete. Itt a nemzetiségi szempontból nem elfogult, az együttműködni kész, nyitott idegen szemszögéből figyelhető meg a magyarság, a magyar nyelv sokáig és sokszor teljesen kilátástalannak tűnő helyzete. Jamandi moldvai lakos románnak vallja magát, viselkedése, gondolatvilága tekintetében azonban akár csángó magyar is lehetne. A falujából elszármazottak körében ő az első iskolázott ember, eredetileg a katonatiszti pályát választotta. Nevét sokan emlegetik, mert sikerült elkergetnie a gyilkoló maniu-gárdistákat. Soha nem akadályozta a magyar nyelv tanítását, sőt: maga is megtanulta azt, felesége is magyar. A háború természetesen őket sem kímélte: Olga kislányuk kegyetlen módon pusztult el, amikor ,„szivarpapírrá lapította egy tank”. Jamandi Adám nyíltan beszél a korábbi román politika taktikájáról: a felsőoktatásban arra tanították a pedagógusjelölteket, hogy ha Erdély Romániáé lesz, ki kell onnan szorítani a magyarokat, illetve meg kell kezdeni az el- románosításukat. E céljának elérése érdekében sokakat ingyen iskoláztatott az állam. Jamandi azonban a viharos időkben a magyarok mellett állt, mert mindig is úgy gondolta: „ezt a népet annyit hányta a történelem viharos tengere, annyiszor töretett meg hajója, hogy megérdemli az emberségesebb életet”. A román tanító példaszerű beállítottságához nem kell kommentár.

Ferenczes István egyike azoknak a tiszteletet érdemlő alkotóknak, akik tesznek valamit azért, hogy a csángó nyelvjárás fennmaradjon, ha nem is az

844