Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 9. szám - Vajda Andrea: Örökségünk

közül, ö is fakultatív magyar nyelv és irodalom foglalkozások tartását vállalta a reggeli órakezdés eló'tt, mert iskolájában hivatalosan csak román nyelven adhattak elő. Kiállásának meg is lett a következménye: elvesztette katedráját. Mégsem adta fel, újból egyetemet végzett német szakon, újra tanít, s küzd továbbra is a magyar nyelv fennmaradásáért. „Sokszor borzalmas álmaim vannak - meséli -, mintha ordasok tépte tájon élnék, látom a gyönyörű dámvadat, amint ide-oda cibálják, ráncigálják, tépik a ragadozók. Aztán utánuk megjelennek a dögevők, a keselyűk, bevégezni a pusztítást.” A szimbolika talán ezen a ponton a legsúlyosabb. Ennél kifejezőbb hasonlatot aligha találhatott volna Deáky a magyar nyelvre, a magyarságra, amely valóban nehéz körülmények szorításában vergődött és ma sem éppen megnyugtató a helyzete. Az állami politika korábban minden eszközzel a beolvasztásán és anyanyelvének kiszorításán munkálkodott. Ily módon az állandó fenyegetettség érzésével éltek a romániai magyarok (lehetőségeik manapság sem minden szempontból tisztázottak), ám közülük a legkitartóbbak, legkiválóbbak még a nagyon veszélyes időkben sem hagyták el földjüket, hazájukat, múltjukat, örökségüket, egyszóval: az életüket. „Nekem ez a hely a mindenem, ez a szülőföld, írhatod nagybetűvel is, én nem szégyellem bevallani ezt a szerelmet, én nem tudnék máshol élni.” - vallja Deáky.

Az első három elbeszélés szorosabban összefügg. Mindegyikben megjelenik a háború pusztító képe, a maniu-gárdisták vérengzése. Az ebből a szövegcsoportból kiemelkedő első novellában, a Sírhatsz Kedves Anna címűben „Kedves Annának” tényleg van miért sírnia. Története iszonyatos és megrázó. A csángó asszony érzékletes stílusban, könyörtelen őszinteséggel vall életéről, valamint a hadiállapot senkit sem kímélő kegyetlenségéről: „...hmhát a háború nem törődött azzal, hogy nekem nagy hasam van, jött veszedelmesen, menekülni kellett.” Ennek az írásnak a lapjain egy kedves, fiatal, vidám, szorgos-dolgos nő fáradt, beteg, megtört öregasszonnyá válása követhető nyomon. Anna megrázóan úja le az 1944. októberében lezajlott gyergyói vérengzést, melynek félje és nagybátyja is áldozatai lettek. Harminc férfit gyűjtöttek össze kivégzésre, de vasárnap lévén csak hármat végeztek ki - köztük Anna szeretteit - azzal a cinikus magyarázattal, hogy vallásuk tiltja a vasárnapi munkavégzést. Az elbeszélő a halál körülményeinek elképesztően részletes leírását adja: felidézi, féijéék hogyan ásták meg saját sírjukat, amelybe aztán belelőtték őket. A gyilkosok vérszomja azonban még ekkor sem elégült ki teljesen. Miután lelőtték áldozataikat, további 5-5 golyót eresztettek a fejükbe a biztonság kedvéért, majd levetkőztették őket, s minden szertartás nélkül elfóldelték. Másnap az eső kimosta a holttesteket, látszott a lábuk. „Nahát így temették el őket, mint a kutyákat.” Tovább fokozza a borzalmakat, amikor elmeséli, miként kellett egy szárazajtai asszonynak tartania a kötényét, hogy a fia levágott feje belehulljon. Ott ugyanis fejszével, a favágó csutakon végezték ki az embereket. „Sírtam, sírdogáltam, de élni kellett tovább.” Anna asszony összesen három férjet veszített el, s kilenc gyermeket nevelt fel, ráadásul az utolsót gumiköpenyben hordta ki, mert a hatodik hónapban szétnyílt a hasfala. Sajátos iróniával jegyzi meg, hogy megkapta a hősanya címet, pénzt azonban nem juttattak neki, pedig arra inkább szüksége lett volna. „Kétszer is a mellemre tűztek egy-egy plecsnit, egyszer egy ezüstöset, egyszer meg egy rezeset, fel is mentem velük Fürdőre a néptanácshoz,

842