Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Fábián László: létváz
Julius Evola, noha ők nem raknak modern téglafalakat, inkább a földrengéseknél is ellenállóbb anyagokból építkeznek **** ebből lett az Ecce homo, ez a kis könyv, amely talán leginkább árulkodik Nietzsche elhallgatásairól, megkerüléseiről (a Heidegger-i vermeiden értelmében), ahogy ő mondaná: „alküonikus hangja” (azaz: csöndje) itt a leghangosabb ***** Békássy Ferencről (1893-1915) van szó 6 ... a létezés élménye minduntalan arra sarkallja az embert, hogy létezésének okát, célját földerítése, hogy eltöprengjen arról, ami nem-lét, ami a maga titokzatos módján mégiscsak összefügg a léttel, és úgy függ össze, mint kiegészítője, mintha a lét a nem-lét nélkül mégsem lehetne teljes, mintha a nagy, az „egyetemes lehetőség” végtelennek tetsző tágasságába a nem-lét is benne volna, ami - természetesen - logikai, nyelvi képtelenség: azt állítani a Semmiről (talán ennyi csúsztatás megengedhető, ne kelljen ezúttal a nem-lét és a Semmi különbségéről beszélni), hogy van, megengedhetetlen, de már a nyelv ilyen, az abszolút nyelv, amely a filozófiai igazságok pontos, hiteles kifejezője volna, úgy látszik, még mindig nem áll rendelkezésünkre*, én pedig tartok is tőle: soha nem is fog; be kell érnünk azokkal a - mondhatni - költői próbálkozásokkal, amelyek a filozófia (kivált a metafizika) újsütetű kritikusainak olyan kimeríthetetlen témával szolgálnak**, én azonban nem hajítom ki Kierkegaardot vagy Nietzschét, Unamunót vagy Hamvast csak azért, hogy adózzam a divatnak, mert ők (és még sokan) mégiscsak arról beszélnek, amiről szólni kell, és amit a Korán úgy fejez ki: „az embert gondra teremtettük”***, lám az Isten sem könyörül zajtunk, nem veszi el a gondot a vállalunkról, mert - minden bizonnyal - emberségünket venné el, pontosan azt, hogy ráismerjünk önmagunkra a létezésben, de legalább kísérletet tegyünk a ráismerésre, hogy fölmérjük, külön vagyunk a Mástól, noha alkalmasint benne, hogy fölismerjük ezt a Mást, szemlélni tudjuk, benne netán ugyanazt az Istent, amit bennünk****, ettől ember az ember (és nem Más), legalább is fölismert létezésének az oka, talán a célja is egyben, mert ok és cél itt nagyjából abban a dialektikában létezik, mint élet és halál, üdvözülés és kárhozat, és az ember ezt mindig is tudta létrejötte óta, különben sosem lett volna ember, benne rekedt volna a Természetben - úgyszólván öntudatlanul, ahogyan egy kutyának sem igen gondja, hogy kutya-e vagy pásztorsíp, másfelől ez a Természet aligha értett volna meg valamit is Isten dicsőségéből, tehát önnön szépségéből, nagyszerűségéből sem, mivel öntudat (önismeret) csak akkor van, ha vele párhuzamosan másra is irányul tudat, noha nem az egyszerű reflexió-önreflexió szintjén, ugyanis az utóbbival bizonyos értelemben egyéb létezők is bírnak (növény, állat föltétlenül), jóllehet, éppen a gond fogalmát nem ismerik, súlyát nem viselik, mivel öntudatlanságuk védelmet nyújt az Idővel szemben is, noha elbánik velük csakúgy, de behatolni képtelen egységükbe, ahonnét csak az embert szakította ki, hogy nyomban nyakába is varrja véges létezésének terhét mint a jövő fenyegetését, kibúvót sem hagyva számára, vagyis hogy ezzel a véges léttel is azonos legyen - akarva-akaratlan: vonakodva belenyugodni, mint Unamuno, elfogadva, mint Borges*****, a létezés okát a születésre, célját a halálra szimplifikálva, amely valóban igen hihetetlen egyszerűsítésnek tetszik, és olyan könnyen kimondható, hogy már ez 807
