Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Fábián László: létváz
is elegendő a gyanakvásra, tehát ismét elölről kell kezdeni a dolog végiggondolását - de talán okot és célt nem is keresve, ámbár az annyira idegen a természetünktől... * Metafizikai, horror című könyvében Leszek Kofakowski arról beszél, hogy a filozófiának nem sikerült az évszázadokon át föltett kérdések megválaszolása: „A szókészlet és a kifejezésformák átalakultak és számos változat keletkezett... ám a filozófiát életben tartó anyag mindmáig változatlan maradt.” ** a Bécsi Kör logistái - például - példaképüket, Wittgensteint is elmarasztalták „következetlenségei” miatt, Heideggert pedig egyenesen lenézték - *** 90. fizura, 4. vers **** Max Scheler szerint (Az ember helye a kozmoszban)-. „Az emberi természet a neki alárendelt létezés fokozatoktól való fokozatos felépítettségének ... egyik legszebb gyümölcse, hogy megmutatható, milyen belső szükségszerűséggel kell az embernek egy végtelen és abszolút túlvilági lét legformálisabb eszméjét is már abban a pillanatban megragadnia, amelyben a világ és öntudat révén, valamint saját pszichofizikai természetének is az eltárgyiasításával - azaz a szellem speciális alapjellegzetessége révén - ’emberré’ vált.” ***** Unamunót teljes egzisztenciájában sérti a gondolat, hogy egyszer s mindenkorra meg kell halnia; Borges egyenesen tiltakozik az ellen, hogy halála ne legyen végleges 7 ... amikor Gadamer azt kérdezi, Wer bin ich und wer bist Du? (Suhrkamp, 1973.), nem biztos, hogy jól, de mindenképpen érdekesen teszi föl a kérdést, noha - természetesen - tudjuk, nem ő először, talán elegendő csupán Martin Buberra utalni, ha viszont úgy válaszolom meg, hogy Te föltétlenül az Én reflexióm vagy (hiszen ezt vagyok képes fölfogni), akkor egy gyanúsan direkt logikával ebből az következik, Én pedig a Te reflexiód vagyok, ami voltaképpen semmilyen valóságos eredményre nem vezet, egyszerűen csak a személyek fölcserélésére, ami - alighanem - elfödi** a lényeget, mindazonáltal Te vagy az, ami a nem-Én-ből a Másból a legközelebb áll hozzám, noha végtelenül távol is, hiszen soha, semmilyen módon nem játszhatjuk át magunkat egymásba, jóllehet, erre hétköznapi kísérleteink (szerelem) vannak, egy másik szinten pedig a keresztény vallás sürgeti az Én föloldódását, egybeolvadását a Te-vel (Jézus Krisztus)***, ám az Én nyűge levethetetlen (lásd Babits: „csak én bírok versemnek hőse lenni”), ez egyúttal a Te nyűge is a saját Énje (létmódja) felől, eképpen hiába a Te a legközelebbi a Másból, végtelen távoli és megközelíthetetlen is; nem a létünk különbözik, csupán az éppen-itt-létünk, hiába az egzisztenciálisan közös sors, a halál-felőli-létnek éppen az aspektusa választ szét végérvényesen: halálélményem sosem lehet a Tied, az visszavonhatatlanul individualizált, mindössze sorsszerűségében azonos (közös?) a Te halálélményeddel, élményszerűen nem, húzódik itt valahol egy határvonal közöttünk, amelyet sem Énfelólem, sem Tefelőled nem lehet átlépni: Én mindörökre Én maradok, ahogyan a magam sajátlagos módján belevettettem a világba, Te pedig hasonlóan; heideggemek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja: „a mások úgy kerülnek utunkba, mint amik: ők azok, amit tesznek” (az ő fogalmai szerint viszont az Én az „Önmaga”, a Te pedig „akárki”, én azonban nem látom be, miért ne lehetne a Te igencsak speciális „akárki”, aki ennek ellenére sem férkőzhet az „önmagához”), úgy vélem, az Én és a Te létmódjai közelebb kerülhetnek egymáshoz, mint az „akárkié” és az Éné, ebben a léthasonulásban viszont - és itt megintcsak találó Heidegger kifejezése - az általánosságok (szemben a szubjektívval) kerülnek előtérbe****, azaz: a Te mégiscsak Más marad, mindössze azt gyanítom, a Mások (akárki) közül az Én számára a Te „kéznéllévőbb” - a heideggeri pozicionálás szellemében; esetleg 808
