Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Mórocz Zsolt: Az ember fájdalma (esszé)

Rózsakiállítása nem vitt közelebb a halál lényegéhez. Mindkét író az élet értelméről beszél a halál ürügyén, az emberi létezést szembesíti a nemléttel. Fábián Lászlót azonban az a tartomány érdekli, melyből még nem tért meg utazó. A halál pillanatában - írj a-„olyasféle dolog történik az emberi tudattal, mintha hirtelen átkerülne egy másik, számunkra megközelíthetetlen dimenzióba”. Erről a dimenzióról közvetlenül nincsenek ismereteink. Ezért a mítoszokban, vallásokban, kultúrtörténetben, nyelvben felhalmozott ismereteken keresztül igyekszik megfogni a megfoghatatlant. A már említett Cezúra című esszében Freuddal polemizál: a pszichiáterrel szemben úgy véli, hogy nincs halálösztön, csupán életösztön. Álláspontját nyilván sokan üd- vözlik - így e sorok írója is -, megerősítve a kifejtetteket azzal, hogy a lazacoktól az emberig a látszólag önként vállalt halál sohasem a pusztulás szabad választása, hanem bizonyos választások, biológiai programok következménye. Röviden: nincs halálösztön, még az öngyilkosság sem ebből fakad.

A könyv - A fájdalom embere - felépítése nagyfokú tudatosságot mutat. A téma, a halál rondószerűen tér vissza a nyelvi, kultúrtörténeti, fizikai, zenei, képzőművészeti fejtegetésekben. A bevezetőben (Mindhalálig metafora) Fábián a megközelítés lehetőségeit veszi számba a tárgy nagyságával arányos szerénységgel. A következő írásban (Pillanatnyi öröklét) elválasztja a halálfélelmet a haláltól, majd a továbbiakban a mondott módon (rondószerűen) újra és újra nekirugaszkodik, hogy a semmiről” megtudjon „valamit”, írásmódja a homályba vesző téma ellenére világos, pontos, gördülékeny. Hatalmas műveltséganyagot görget minden tanulmányban. Csak sajnálhatjuk, hogy az esszék főként metafizikai alapozásúak - és nem történetiek -, ezért a szerző nem foglalkozik a prehisztorikus korral. (Érdekes lett volna egy ilyen felkészültségű író véleményét olvasni erről az időszakról.) Az írások metafizikai töltését természetesen nem rosszallásként hangoztatom. Éppen ellenkezőleg: a halál metafizikai probléma, a szó eredeti értelmében, míg a halálfélelem, a haldoklás folyamata a pszichológia tárgykörébe tartozik. (Lásd: Elisabeth Kübler - Ross: A halál és a hozzá vezető út.)

Fábián László munkáját az olvasat (az interpretáció), az olvasó beállítottsága minősíti. Czakó Gábor például drámai könyvnek nevezi. Magam részéről - elismerve az ilyen jellegű értelmezés jogosultságát is - sokkal inkább vigasztalónak érzem az esszéfüzért. Az olvasóval hasonló dolog történik, mint Saint Exupéry kis hercegével, amikor megszelídíti a rókát. Minden nap közelebb ül hozzá, végül megbarátkozik vele. Irásról-írásra közelebb kerülünk mi is a halál tényéhez. Többet tudunk róla, pontosabban: többet tudunk saját halálfélelmünkről. (Valójában ezt „szelídíthetjük” meg.) Az ember fájdalma enyhül, ha a fájdalom embereként, a kikerülhetetlen vég ismeretében trükköket eszel ki a halállal szemben. „ Olyanokat, amelyek az örökkévalóság reményét kelthetik. Az írás - mondja Fábián László - egyike a trükköknek.” A létezés puszta tényét ez emeli metafizikai, teljes emberi létté. Vagyis az alkotásról van szó: mert írni annyi, mint pillanatnyi öröklétre tenni szert, elfelejteni villanásnyi időre önmagunkban A fájdalom emberét.

Á könyv diszkrét hitvallással fejeződik be. Az utolsó írás (Se több, se kevesebb) alján ott találhatjuk a datálást: 1996. Húsvét. Akeresztény kultúrkörben a Húsvét a feltámadás ünnepe. A megváltás, az örök élet reménye... Jó lenne így hinni.

744