Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Gróh Gáspár: Az irodalomépítő (esszé)

Figyelemre méltó annak az ideológiai álláspontnak az eredetisége is, amely a kor magyar szellemi életén belül egy meddő' szembenállás fölé emeli. A trianoni diktátum a Nyugat igézetében fogant ezeréves magyar államiság megsemmisülését s ezzel Szent István alkotásának, a kereszténység fölvételének elhibázottságát bizonyította a közvélemény egy része számára. Ebben a sorsdöntő' lépésben századokon át azt a bölcsességet tisztelte az ország, mely lehetővé tette a magyarság megmaradását azon a tájon, ahol a történelmi időkben más nép nem volt képes tartósan megkapaszkodni. A kor hivatalos történetírója, Szekfű Gyula a „germán-keresztény” kultúrkörhöz kapcsolódásbem látja a magyar történelem lényegét. De, s különösen a Habsburgok birodalmi törekvései ellenében, százados hagyományai voltak egy mindezzel élesen szembenálló másik nézetnek is. Eszerint a kereszténység fölvétele kiszolgáltatta a magyarságot a német étvágynak, keleti vérét, kultúráját, ősi jellegét bomlasztotta, s így Szent István a nemzet pusztulása felé nyitott utat. Más elképzelés szerint Szent István nemcsak a magyarok, hanem a Kárpát-medence valamennyi népének uralkodójaként koronája alatt szakrálisán egyesítette az itt élő népeket s egyúttal a magyarok primátusát is biztosította. Ez a tradicionális történeti-jogi modell Trianon meghaladása érdekében ugyancsak sokak ábrándja volt. Kós Szent István képe ezektől az elképzelésektől eltér, s ellentmondásaikat megpróbálja feloldani. Regényében az uralkodó kínkeserves feladatnak tekinti népének a kereszténység útjára térítését, s éppen a maga rendíthetetlen kereszténysége miatt lesz türelmes az ősi, pogány hit követői iránt. A politika kényszere, a nemzete fennmaradásáért érzett felelőssége nem engedi, hogy ne legyen kemény és következetes. A pogány lázadókkal való könyörtelen leszámolás, a vérrel-vassal helyreállított egység azonban történelmi kényszer. Ebben a dilemmában Kós a kereszténység és a pogányság, a Nyugat és a Kelet hagyatékának egymásba építhetőségéről is vall, hiszen Erdély sajátos atmoszférájának az egyik forrását éppen ebben látja. A népi kultúra, a népi vallásosság, a szellemi folklór, az erdélyi ember sajátos természet-vallása - amiről Nyíró' József és Tamási Áron oly sokat szólt - is e lappangó történelmi örökség hordozója.

Sajátos formában jelenik meg a transzilván elképzelés Kosnak az 1437-es erdélyi parasztfelkelésről írt kisregényében (1932) és drámájában (1936) is. A Budai Nagy Antal históriája Kós szociális igazságérzetének, demokratizmusának kifejezője. Jellemző módon, szelíd anakronizmussal az etnikai kérdések iránt oly közömbös középkorban az etnikai megbékélés példáját akarja látni. Ennek a XIX.-XX. században oly fontossá vált kérdésnek egykori hiányát mint megoldást jeleníti meg. Ehhez még arra a diszkrét történelmi torzítására is képes, hogy az Erdély történelmében jogállása (és nem nyelve, vagy etnikuma!) alapján megkülönböztetett három „nemzetet”, a magyart, az ugyancsak magyar, de privilégiumai és sajátos kötelezettségei révén bizonyos autonómiákat élvező székelyt, és a szászt saját korának, etnikai alapon elkülönült nemzeteivel (magyar, szász, román) helyettesíti be, s az erdélyi- séget így, e három nemzet uniójában látja megformálódni.

Kós jelentős szépírói munkássának művészi értékével egyenrangú a közgondolkodás formálásában játszott, az erdélyi magyar politikatörténetben is mély nyomokat hagyó szerepe. A nem csupán, s olykor úgy tűnhet nem is igazán író Kós irodalmi jelentőségét művein túl irodalomszervező tevékeny741