Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Gróh Gáspár: Az irodalomépítő (esszé)

stratégiája kap művészi formát. „A hegy félelmetes, a hegy titokzatos. A hegyekről nem jó megfelejtkezni... A hegy kegyetlen, a hegy kíméletlenül bosszúálló. De én tudom, hogy a hegy igazságos.” - mondja Kós hó'se. Megragadó Kós nyelvteremtó' ereje is. Ahogyan grafikai stílusát középkori kódexlapok, az erdélyi temetők fejfái, népi és történeti építészetének emlékei befolyásolták, úgy írói nyelvhasználatában is meghatározó a XVI-XVII. századi emlékiratok, a székely népballadák, az archaizmusokat ó'rzó' erdélyi dialektusok, a késó' középkor emelkedett retorikájú, biblikus nyelvének hatása. Ezek az értékek áthatják a nem szépírói igénnyel írt munkáit: az Erdély (1929) címmel megjelent,kultúrtörténeti vázlatot” és a Kós lakóhelyéről, a választott szülőföldjének tekintett, sajátos, rendkívül gazdag hagyományú Kalotaszegről (1937) készült metszeteivel gazdagon illusztrált könyveit is.

Legnagyobb igénnyel készült irodalmi alkotása Az országépítő (1934) című regénye. Ebben a keleti gyökerű, pogány műveltségű, országát a kereszténység útjára térítő', a magyar államiságot megteremtő s ezáltal Európába integráló, az ezredfordulót követően uralkodó első magyar király, Szent István korába vezeti olvasóját. Kós vállalkozásának egyik meghatározója az erdélyi magyar irodalomban oly gyakori múltba fordulás, a történelmi témák olvasmányos és „áthallásos” földolgozása. A történelmi regények (még a lelkes dilettánsok tollán születettek vagy a lektűrök is) fontos feladatot töltöttek be az erdélyi magyarság szellemi életében. Hozzájárultak az olvasótábor megteremtéséhez, az irodalom infrastruktúrájának kialakulásához s a történelmi múlt ismeretének elmélyítésével a regionális és nemzeti identitás érzésének erősítését szolgálták. E műfaj java része - a szertelen tehetségű Nyíró József, a református püspök Makkal Sándor, a finom tollú és joggal népszerű Gulácsy Irén és mások munkái - nem nosztalgikus vagy szépelgő múltba fordulást jelentett. Olykor, szemben a kortársi vitákban elhangzott állítással, az egyetlen, a már akkor is létező cenzúrával szembeni lehetőség maradt jelenidejű kérdések tárgyalására. Ez a vonás egy emberöltő múlva, a pártállami diktatúra idején erősödött föl, amikor a „parabola” műfajában kínálkozott egyedül esély, hogy a legsúlyosabb nemzeti, társadalmi, erkölcsi kérdések egyáltalán megjelenhessenek az irodalomban.

Kós Országépítője - noha elnyerte kora legjelentősebb magyar irodalmi elismerését, a Baumgarten-díj nagydíját - művészi értékeit tekintve nem hibátlan mű. Elsősorban azért, mert a téma túlságosan súlyos, túlságosan ismert, tehát kevesebb teret hagy az írói fantáziának, az anyag szabad formálásának, a történetben rejlő lehetőségek öntörvényű kibontakozásának. Szent István alakja a magyar történelemben olyannyira centrális jelentőségű, hogy alakjának megmintázásakor sem lehet elszakadni az olvasók körében közismert tényéktől. Kós is csak a legnagyobb erőfeszítéssel, egy elfojtott szerelem édes-bús históriájának nem túl szerencsés megteremtésével emelkedik túl a történelmi illusztráció szintjén. És persze azzal, ahogyan regénye kiemelt kérdése nem a pogányság és a kereszténység, a magyarság és Európa történelmi választója, hanem Erdély és az Erdélyen kívüli magyarság viszonya. Kós a transzilván elképzelést a magyar államisággal egyidejűnek, mintegy öröktől fogva valónak mutatja be. Elképzeléseit mellékszereplőin keresztül fejezi ki -s azok életszerűsége, s a nagy történelmi pillanatok filmszerűen formált tablói maradandó értékűek.

740