Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Bokány Péter: A múlt ereje (esszé)
jelentések körét, hogy maximálisan kirajzolódjon azok jelentősége az elbeszélés, az élettörténet folyamatában. Az emlékezés fikciója Prousttól fogva annak lehet letéteményese, hogy nyomában a valóban lényeges nyilatkozhassék meg a műben. A múltból nyilván az őrződik meg a tudatban, ami különös jelentőséggel bír: az emlékezés szervezte történet tehát a lényegesből építkezik. Az ilyen értelmű „lényeg” valamihez képest válhat lényegessé: a viszonyítási pont Jónás Tamás írásában a jelen, a jelen személyiségének léte és állapota. S ahogy a személyiség sem választható szét igazán régi és új elemekre, úgy a felidézett élet- történetben is értelmét veszti az idő, jelen, múlt, régmúlt sorrendisége, elkülö- níthetősége. Személyiségteremtő elbeszélés tehát a Cigányidők. Nem folyamatában ábrázoltatik azonban a személyiség alakulása a Bildungsroman elvei szerint, a módszer fordított: a jelenbéli relatív egész szemszögéből, amolyan fordított pszichológiai vizsgálatként az elemeire bontott, analizált személyiség „rakja össze” önmagát s keresi a választ a „ki vagyok?”, „hová tartozom?” kérdéseire; a jelent hivatott értelmezni tehát a múlt. Az ilyen igényű múltidézés alapvetően teszi kényessé az elbeszélő helyzetét a műben, hiszen az „én” egyszerre értelmező alany és egyben az értelmezés tárgya. Az „én” megjelenése a történetben hagyományosan kétfelé viheti az olvasást: hitelesítheti az elmondott történetet, illetve eltávolodva attól megrajzolhatja az elbeszélő viszonyát az elmondottak iránt. Jónás Tamás elbeszélői magatartása utóbbihoz áll közel. A történetben benne lévőként nyilatkozik meg úgy, hogy közben kívülről figyeli jelen- és múltbéli önmagát; sehol sincs tehát igazából az elbeszélő, pozíciója szinte definiálhatatlan, s mégis a kötet egészét meghatározó. Ez a pozíció (vagy éppen pozíciótlanság) a felidézett történetek erejének következménye. Az elbeszélés folyamán úgy tűnik föl, hogy az elbeszélő nem uralja történetét, hagyja, hogy a múltdarabok látszólag asszociatív fel- idéződése irányítsa, vezesse őt. Ennek lesz a következménye, hogy a szövegben feltűnnek az „ezt csak azért mondom el”, „nem tudom, jól mondom-e” jellegű kiszólások, jelezve a felidézett múlt erejét, azt az erőt, ami képes az elbeszélőt, a felidézőt magának alárendelni. Kiszolgáltatottja lesz tehát az elbeszélő az elbeszélt történetnek: vezeti, irányítja őt a múlt, ahogy a jelen személyiségét meghatározzák a múlt történései. Az „én” távolságtartása tehát nem annyira szándékolt, mint kényszerű. A múlt történetének erejét tapasztalva az elbeszélő átadja az irányítást valami nagyobb erőnek: lejegyzővé válik ily módon, azzá, aki pozíciójánál fogva nem értelmez, de állandóan érzi a lejegyzettek súlyát. S szemléli ezt a világot, jelenét és múltját csendes beletörődéssel, könnyes-mosolygós iróniával. S ez a beállítódás újnak tűnik Jónás Tamás alkotói pályáját vizsgálva. A verseiben megnyilatkozó ént sokkal inkább jellemezte a kemény, vállalt különállás, a dacos elhatárolódás a világtól. A Cigányidők énje emberibbnek, esendőbbnek, belátóbbnak tűnik: tudatában van különállóságának, bizonytalan identitásának, de ez a kényszerű sehová sem tartozás nem lázadást és dacot eredményez. A történet egyik legtorokszorítóbb epizódja éppen ezt fogalmazza meg: a nevelőotthonban „civilizált” gyereknek édesanyja könyörög, hogy beszéljen csúnyán, legyen újra a régi, a cigánygyerek; de ez a tragikus 734
