Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Bokány Péter: A múlt ereje (esszé)
kettősség, a sehová nem tartozás az elbeszélés zárlatában csendes, elégikus szomorúságba torkollik: „...és közben nem változott semmi, csak anyu lett öregebb, én meg egyre, egyre feketébb.” Tiszta, hiteles, erőteljes alkotás a Cigányidők. Olyan olvasást tesz lehetővé, ami kortárs epikánknak nem sajátja: nem a ráció, sokkal inkább az érzések kapják a fő szerepet az interpretációban. Tud meghatni, mosolyog- tatni, torokszorítónak lenni, szembesíteni önnön érzéseinkkel, személyiségünkkel, önnön titkainkkal, múltunkkal. S mindez egy pillanatra sem tűnik kimódoltnak, netán hatásvadásznak. A szerző felidézte múlt eleve olyan erős, hogy a befogadó sem mentesítheti magát alóla, s felette/mellette mindenütt ott az elbeszélő csendes-szomorú mosolya, ami meghatározza a történetet. A kötet sorrendileg első írása, A forrás nem tűnik többnek - de kevesebbnek sem -, mint egy alapos műhelytanulmánynak a Cigányidők-höz. A szerző kipróbálja benne a Cigányidőkben is megidézett világot, a világtól elzárt faluban zajló cigányéletet, hősöket, sajátos élethelyzeteket: mire képesek önmagukban, mennyire alkalmas ez a világ az elbeszélés számára. Nagyon kevés itt is az a funkció, amit az elbeszélő magára vállal: pusztán a lejegyző szerepét viszi. A szöveg szervezésében a szereplők dialógusai a meghatározók, a köznapi, vaskos, helyenként naturalisztikus párbeszédek. A párbeszédek mentén kirajzolódó élet azonban csak viszonylagosan durva és taszító: önmagában romantikusan szép ez a világ, amit a civilizáció, az ipar megjelenése ronthat el. A falu cigányságának ösztönös, érzelmeken alapuló, a rációt elvető, természetes élete kap hangot a szövegben. Jelképesnek tekinthető maga a „forrás”, amire a cím is utal. Asszociálja a „tiszta forrás”, a természetesség fogalmát, aminek elmúlta, veszélyeztetettsége az elbeszélés epikus történése. A főhős, Pista - aki egyébként az elbeszélő rokonaként feltűnik a Cigányidőkben -, sokat örökölt a magyar néphagyomány betyárhőseitől: gyakorta ütközik a külső világ törvényeivel, de ez csak saját világának, az övéinek védelme miatt következik be. Önmagában ez az elbeszélés nem is tűnik igazán erősnek. Nem mintha esztétikai hiányosságai lennének (alaposan „megírt” történettel van dolgunk), inkább az látszik problémának, hogy a történet a sajátos miliő dacára túl ismerősnek tűnik, nem hordozza azt a természetes eredetiséget, ami a Cigányidőknek az egyik legnagyobb erénye. Jelentősége inkább a Cigányidők höz való viszonyában áll, abban, hogy sok tekintetben magyarázza, értelmezi a kötetben utána álló szöveget. Annak a világnak a rajzát adja, ahonnan a Cigányidők hőse kiszakadt: a kissé félelmetes, naturális, de érzéseket, természetességet ismerő és megélő másik valóságot. Azt, amelyik mindenben a „civilizáltnak” az ellentettje: a kötöttségeket el nem ismerő, romantikus, öntörvényű világot. Jónás Tamás Cigányidők című kötete mindenképpen figyelemre méltó alkotás. A szerző, aki önmagát elsősorban költőnek tartja, most egy számára új műfajban is bizonyította tehetségét. S bár érthetően nehéz szabadulnia attól az élettől, amiről művei szólnak, mégis érdemes volna elgondolkoznia a továbblépés lehetőségein. A Cigányidők ugyanis egy kissé szintetizáló, talán lezáró jellegű, s ugyanakkor előre is mutat. Magyarázatát adja egy, a versekben is tetten érhető magatartásnak, attitűdnek, s feltétlenül bizakodásra ad 735
