Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő
Az apofatikus teológia paradox kifejezéseken halad előre. A szemlélődés- ben Istent a sötétségben ismerjük meg azáltal, hogy nem ismerjük meg. Istent keressük és úgy találunk rá, hogy nem találjuk. Merton gyakran utal Eckhart mesterre, aki szintén lelkes követője a sötétség útjának, ő írja: „Keressétek Istent, hogy sose találjátok meg.” Eckhart mester itt arra utal, ha úgy tűnik, megtaláltuk Istent, az nem lehet Isten. Ha úgy tűnik, megragadtuk Ot, kisiklik a kezünk közül. Mert Isten nem tárgy, valami dolog a többi közt: Isten a Minden, akit csak akkor fedezhetünk fel, ha már nem próbáljuk többé felfedezni. Ez az apofatikus hagyomány paradox nyelve: Küszködés a szavakkal, hogy kifejezzük a kifejezhetetlent. „A filozófia szerint Isten egyszerre immanens és transzcendens. Immanen- ciája révén ott él és működik minden létezőnek legbensőbb metafizikai mélyeiben. Ott van „mindenütt”. Transzcendenciája révén annyira fölötte van minden létezőnek, hogy lényét semmilyen emberi, határok közé szorított fogalom nem képes magába foglalni és kimeríteni; jelezni is csupán hasonlatok révén tudjuk. Annyira fölötte van minden teremtménynek, hogy ugyanabban az értelemben még azt sem mondhatjuk el az O létéről és a véges létről, hogy mindkettő „van”. Istenhez viszonyítva a teremtett lények „nincsenek”; a teremtett lényekhez viszonyítva viszont Isten „nincsen”. Mert annyira felülmúlja a teremtését, hogy a lét fogalma az O esetében valami alapvetően mást jelent, mint ha bármi másra alkalmazzuk. Ebben az értelemben Isten „nincs sehol”. (Thomas Merton: Egy szerzetes naplójából: Amonasztikus béke, Puritas cordis). Merton írásai erőteljesen előtérbe helyezik az apofatikus teológiai hagyományt. Sokkal gyakrabban él a sötétség és az éjszaka, mint a világosság szimbólumaival. A keleti vallások iránti lelkesedését is részint a keresztény apofatikus hagyomány lobbantotta fel. A szemlélődéshez való apofatikus közeledésének megkülönböztető vonása a sötétség és tagadás útjának az Igazi Én felfedezésére történő vonatkoztatása. Merton antropológiája teológiájához hasonlóan apofatikus. Igazi énünket - saját szubjektivitásunk lévén - nem ismerhetjük, mert nem objektivizálható. Ugyanis amint megkíséreljük képekben és fogalmakban tár- gyiasítani, máris szem elől tévesztjük: tárgyiasítva már nem azonos a szubjektummal. Az Igazi Én csak egyfajta intuitív sötétségben ragadható meg, amely misztikus módon azonos Isten valóságának intuíciójával. Merton abban a meggyőződésben írta műveit, hogy a modem ember életében nagyobb bensőségességre szomjazik. Sokan nem érik be a valóságnak pusztán a felszínén történő létezéssel, egyre inkább önmaguk lelki mélységei felé fordulnak, hogy célt és útbaigazítást találjanak életükhöz. Ezek az emberek készek a szemlélődő élményre, amelyhez Thomas Merton írásai segítséget jelenthetnek a keresőknek. Azt azonban el kell mondani, hogy ő lenne a világon az utolsó ember, aki a szemlélődést javasolná a mai problémák megoldására. Inkább azt mondhatná, a szemlélődés nem megoldás semmire, inkább olyan életforma, amelyben meglátjuk, hogy a legtöbb probléma, amivel küszködünk, ál-probléma. A szemlélődés mélysége visz az életbe, amely nélküle csak sekélyes és felszínes lehet. A hitelesen Valódi érzetét kínálja az emberi élet számára, amely egyéb724
