Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő

hagyományt vet fel, amelyek megkísérelték kifejezni a szemlélődő élményt. Az első a katafatikus, a második az apofatikus hagyomány.

A katafatikus hagyomány a „világosság” hagyománya, Isten ismeretére állításokon keresztül jut el (a görög „kataphasis” állítást jelent). Azt állítva ismerjük meg Istent, hogy Ő rendelkezik minden tökéletességgel, melyek egyes teremtményekben is megvannak, de Isten bírja ezeket a lehető legtökéletesebb formában. A szemlélődő élmény katafatikus kifejezése a teremtett világból veszi szimbólumait, hogy azokkal úja le Isten valóságát. A véges dolgokban talált jóság és szépség segít fogalmat alkotni a végtelen jóságról és szépségről. A katafatikus teológia analógiákkal dolgozik: az apaság, az anyaság, az igazság, az irgalom - melyeket megtapasztalunk teremtett lényekként - mintegy ablakok a számunkra, amelyeken kitekinthetünk a teremtett világból Isten valóságára. Ezeket a tapasztalatokat analogikusán használjuk, hogy beszélni tudjunk Istenről.

Azonban a katafatikus teológia csak Isten-ROL tud szólni vagy arról, amit Isten tesz. De nem tud Isten legmélyebb lényegéhez hatolni, mivel semmilyen teremtett szimbólum sem tükrözheti hűen Isten valóságát. Ezért is létezett mindig a keresztény misztikus hagyományban egy erőteljes apofatikus elem.

Az apofatikus teológia a „sötétség” és a tagadás szemlélődő, hagyománya (a görög „apophasis” tagadást jelent). Az apofatikus szemlélet lényeges lépés az igazán szemlélődő élmény felé, mert a szemlélődésben egy adott ponton túl a fogalmak és a képek többé nem elégségesek, inkább csak Isten mélyebb megtapasztalásának akadályát képezik. Ez abból adódik, hogy minden lény magán viseli ugyan Isten kezenyomát, de Isten és a teremtménye közti távolság végtelen. Az ember nem hatolhat el Istenhez pusztán a teremtett világon keresztül. Ezért előbb vagy utóbb a szemlélődőnek fel kell hagynia a tudat működésével, ki kell oltani intellektusa lámpását, és be kell lépnie a sötétségbe, ahol „megtapasztalja” a minden tapasztalaton túli, kifejezhetetlen valóságot. Isten jelenvalóságát nem mint világos látomást „ismeri meg”, hanem mint „ismeretlent”. Az apofatikus útnak hosszú története van a keresztény misztikus hagyományban. Ezt az utat járja Nisszai Szent Gergely, Eckhart mester, Keresztes Szent János és sokan mások. Ez Thomas Merton útja is. Ezt írja a Contemplation in a World of Action című művében:

„A keresztény szemlélődő tudatában van annak, hogy mind a kelet, mind a nyugat egyházainak misztikus hagyományában van egy erőteljes elem, amelyet ’apofatikus teológiának’ nevezünk. Ez az apofatikus hagyomány a hit legalapvetőbb kérdéseivel foglalkozik. Ezek egyikéről azonban gyakran megfeledkezünk: Isten, aki kinyilatkoztatta önmagát Igéjében, úgy jelentette ki magát, mint aki ismeretlen az ő végső lényegében, mert ő több minden emberi képzetnél.” „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maracfjon.” (Kivonulás 33. 20.)

Merton sosem tagadta az Istenhez közeledés katafatikus útjának értékét, de meg volt győződve arról, hogy végső soron ennek helyet kell engednie az apofatikus út számára. A keresztény szemlélődőnek természetesen tanulmányok során kell fejlődnie és fejlesztenie teológiai fogalmait Istenről, de legfőképp arra hivatott, hogy a szavak nélküli sötétségbe hatoljon, a fogalmakon túli tapasztalat apofatikus fényébe, ahol fokozatosan megismeri Istent, aki „hiányzik”, mintha „nem lenne” az emberi megtapasztalás számára.

723