Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Szonntág Gábor: Thomas Merton - Misztikus teológus és szemlélődő
szemlélődő élmény és a zen sátori élménye. Ezt a kérdést sosem zárta le véglegesen. Időnként különbséget tesz köztük, máskor azonosítja a kettőt. Mindenesetre belátta, hogy a szemlélődő élmény a keresztény közösség paraméterein túl is létezik. Hite szerint a keresztény szemlélődésre szóló elhívás mindenkire kiterjed, aki hajlandó elfogadni a megkívánt fegyelmet. Ugyanakkor a monasztikus környezetet látja a legideálisabb helynek a szemlélődő élmény megélése és kibontakoztatása szempontjából: a monasztikus élet a pusztaság élménye, ahova az ember egyedül Istent keresni indul, és egyedül Istenben talál beteljesedést. Az Istentől való teljes függőségnek ez az érzete, amely könnyebben elérhető monasztikus közegbe, a szemlélődés szükséges előfeltétele. A monasztikus élet biztosítja a magányt is, amely nélkül a szemlélődő lélek nem tud kibontakozni. Saját küzdelme, hogy egyre nagyobb magányt érjen el még a monasztikus életen belül is, jelzi, milyen nagy jelentőséget tulajdonított a magánynak, amely megteremti az atmoszférát a szemlélődés kivirágzásához. Ugyanakkor nagyon közel került egyfajta elitista gondolkodáshoz a szemlélődő élettel kapcsolatban. Miközben hitte, Isten kinyilatkoztatja önmagát mindenkinek, aki szereti, szerinte a magány és a fegyelem, amelyek alapvetőek a szemlélődéshez, nem érhetők el a „világban”. Akik a világban élnek és Istenhez kapcsolják magukat „életük tevékenységeiben”, rendkívül egyszerű imaéletet élhetnek, amely a szemlélődés küszöbéig juttatja el őket; de nagyon nehéz, ha nem lehetetlen számukra átlépni e küszöböt az igazi szemlélődés birodalmába. Merton kvázi-szemlélődőknek vagy rejtett szem- lélődőknek nevezi őket. Szentéletűségben mindazonáltal felülmúlhatják a monasztikus élet folytatóit, akik kedvezőbb feltételek mellett juthatnak el a szemlélődéshez. Felfogásában a szemlélődés az „egy”-ség és a transzcendens kapcsolat élménye: az Istennel történő eggyé válás élménye az imában. De mindenekelőtt önmagával hozza egységbe a lelket. A szemlélődés az ember szétszórt személyének darabkáit rendezi össze és egyesíti azokat az Igazi Én intuíciójává. Az önmagunkon belüli harmónia teszi lehetővé a harmónia megteremtését Istennel és az egész teremtett világgal. E harmónia eléréséhez egy elidegenült világban sok magányra és aszkézisre van szükség. Ezért a csend és az önfegyelem szükséges előfeltételei önmagunk nyitottá tételének, hogy a Szentlélek egyesítő erejét befogadhassuk. A szemlélődő élet útján elért egység meghalad minden filozófiai és teológiai rendszert, sőt hitvalló megnyilatkozást, amely ezt az egységet igyekszik kifejezni. William James ezt noetikus tapasztalatnak nevezi, vagyis kimondhatatlannak. A szemlélődő „tudja”, csak képtelen elfogadható formában kifejezni, amit tud. Aki „tudja”, nem beszél róla, aki beszél (gyakran) „nem tudja”. Merton szavaival: „Istent, akit bizonyos értelemben „ismerünk” a hit által, mint „ismeretlent” ismerjük. Azt is mondhatnánk, míg fogalmaink állíthatják, hogy „van Isten”, fogalmainkon túli tudásunk Istenről olyan tudás, mintha „Isten nem volna”, hiszen Isten léte nem megközelíthető számunkra közvetlen tapasztalati úton.” Fogalmakon keresztül ismerni Istent (vagyis úgy ismerni, mint „Aki van”) illetve fogalmakon túl ismerni (vagyis mintha „Isten nem lenne”) két teológiai 722
