Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében
melyik itt a sötét jellem. De az is lesújtó a jelenetben, milyen szívesen, milyen könnyen azonosítja Müller a Harmadik Birodalmat a nyugati demokráciákkal, a hitleri Endlösungot az amerikai indiánok történetével, a „Sieg Heil” kiáltást azzal a gnómával, hogy „Semmi sem idegen tőlem, ami emberi”. Pontosan ilyennek látta a mi keletnémet humanistánk a „SZABADSÁGOT DEMOKRÁCIÁT NYUGATI VILÁGOT” 1971-ben - minden jel arra mutat, hogy ma sincs más véleménnyel ezekről az évekről. Mivel 1989-ben kiadott The Battle című legújabb könyvében szerencsére nem hagyja válasz nélkül azt a óhatatlanul is felmerülő kérdést: Mit gondol most Heiner Müller a nyugati világról és keletnémet hazájáról, amikor honfitársai millióinak már sikerült félreérthetetlenül kifejezniük, miként vélekednek a két világtájról. A könyv utolsó két oldalán három rövid verset találunk Televízió közös címmel ellátva. Reflexiók az 1989-es eseményekről, a pekingi mészárlástól a berlini fal lerombolásáig. Az utóbbi témáról szóló vers az Önkritika címet kapta: Honfitársaimat látom a képernyőn Kézzel-lábbal szavaznak az igazság ellen, Ami negyven éve az én igazságom volt. Milyen sír takar el fiatalságom elől? Ez a négy sor végre úgy hangzik, mintha búcsúzni akarna a kompromittálódott ideológiáktól, bár jellemző, hogy még végső bukása után is kiérdemli az .Igazság” nevet. (A Newsweekben, 1990 februárjában megjelent interjúban Müller „dögunalmasnak” nyilvánította Németország egyesítését és attól tartott, hogy ennek következtében „Európa szegényebb lesz egy sajátos színezettel”.) A Pekingről szóló Földrajz című költeményben viszont életre kel a régi és most már jól ismert Müller: Szemben a NÉP NAGY SZÉKHÁZÁVAL A meggyilkolt indiánok emlékműve A MENNYEI BÉKE TERÉN Nyomot hagyott a tankok hemyótalpa. Ezt a finom költői hasonlatot érdemes elemezni. „A meggyilkolt indiánok emlékműve” - megint segítségünkre siet a fordító (mire is mennénk nélküle?) - a Szabadságszobor másolatát akarja jelenteni, amit a Tienanmen téren emeltek a kínai diákok. Az első paradoxon: a kormányzók tankokat küldtek a békét jelképező térre. A második paradoxon: az alattvalók emlékművet emeltek a gonosz, aljas, imperialista, indiánfaló birodalomnak, szemben a Demokráciát jelképező középülettel. A tanulság: nem volt igazuk a kormányzóknak és az alattvalóknak sem. Csakhogy az a baj, hogy az alattvalókat - az egyszerű embereket - a világ egyik országában sem érdeklik, mi a felvilágosult filozófusok véleménye cselekedeteik ideológiai motivációiról. Ha módjukban áll, az egyszerű emberek bámulatos következetességgel szavaznak „kézzel-lábbal” a szabadságra a rabság ellenében, korgó gyomruk igazára, az Egyetlen Helyes És Tudományos Világnézet ellen. A hányingertől szenvedő Voltaire-ek pedig magukra marad710
