Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében

tak ott, ahol eddig is voltak: az előtérben, ahol kínos kötelesség vár rájuk - takaríthatnak maguk után.

Pálfalvi Lajos fordítása.

Baranczak és az imperializmus

E rövid fordítói jegyzetben a bírálat szerzője és tárgya közti fontos különbségekre szeretném fölhívni a figyelmet. Baráhczak (1946) a ’68-as lengyel új hullám kétségkívül legkiválóbb költője, teoretikusa, műfordítója, irodalomtörténésze, kritikusa, egyebe. A KOR alapító tagjaként 1977-tól ’80-ig csak szamizdatban publikálhatott, a szilencium kezdetén - kissé hatásvadász módon - fegyelmivel kirúgták a poznani egyetemről, ahol korábban, az éberséget kijátszva álláshoz juttatták. Az elmúlt két évtizedben jó néhány magyar folyóiratban szerepelt, pár éve - nem először - Budapesten is járt, de kötete nem jelent meg magyarul.

Heiner Müller (1929-1955) immár világhírű, kis híján Nobel-díjjal koszorúzott ex-keletnémet ex-drámaíró. Magyarországon még csak most kezdődhet igazán a pályafutása, hisz reprezentatív válogatás jelent meg tőle a JAK Műfordító füzetek című sorozatában. Igaz, már korábban is próbálkoztak vele -Drámák címmel jelent meg kötete Tandori fordításában a Modern könyvtár című sorozatban 1978-ban -, viszonylag kevés sikerrel. Most lényegesen jobbak az esélyei, hiszen Müllemek biztos helye van a posztmodern kánonban. Életművét elutasítani, sötét múltját emlegetni - tapintatlanság.

1981 márciusában Baranczak végre útlevelet kapott, így eleget tehetett a Harvard Egyetem meghívásának. A lengyel tanszéket működtette a legutóbbi időkig, amíg egészségi állapota lehetővé tette. Heiner Müller szédületes amerikai karrierjét így a helyszínen kísérhette figyelemmel.

1990 tavaszán írt róla. Sikerében misztifikációt lát és - a rendszerváltó idők naív optimizmusával - fölhívja a figyelmet arra az anomáliára, hogy e drámaíró sikerei, úgy lehet, az általa kiszolgált rezsim pusztulása után is töretlenek. A próféta beszélt belőle.

A történet most Magyarországon ismétlődhet vagy folytatódhat. Ez persze még önmagában nem indokolná egy hét évvel ezelőtti kritika lefordítását. Heiner Müller jó példa bizonyos fajta (kommunista) múlt bizonyos fajta (posztmodern) meghaladására. Ez - némi stiláris akrobatika mellett - a legegyszerűbben úgy vihető véghez, hogy az ember szép lassan fölhagy a szocializmus propagálásával, és minden egyes szavával a továbbra is imperializmusnak tekintett világot támadja - válogatott szidalmakkal.

E nem túl bonyolult stratégia sikerének az lehet a legfőbb oka, hogy Nyugat-Európában szívesen emancipálták volna a keletnémet kultúrát, ehhez viszont nem nyíltan ellenzéki, de nem is szembetűnően komformista, nehezen egyéníthető szerzőkre volt szükség. Heiner Müller személyében ideális alanyt találtak ehhez. Közmegelégedésre végezte munkáját az NDK megszűnéséig és még azután is. Mint drámaíró, a termelési drámától eljutott a „szintetikus fragmentumig”. Nagy utat tett meg. Talán ha Solohov még jobban bírja az italt, nyolcvanöt éves fejjel még fölidézhette volna heves ifjúkorát és - átértelmezve a szerző halálát - saját kezűleg dekonstruálhatta volna a Csendes Dont.

P. L.

711