Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében

európai országok többségében pontosan azokban az években tetőzött a szocreál kánon elleni lázadás, a színházakban pedig pont az olyan „termelési drámákat” temették, mint a Sztrájktörő.) A cselekmény - a szocreál műfaji követelményeinek megfelelően - a pozitív hős körül bonyolódik. Keletnémet sztahanovistával van dolgunk (állítólag valós személy), akinek szobsztvennüm umom az a zseniális ötlete támad, hogy üzemükben nem kéne leállítani a termelést arra a kis időre sem, amíg javítják a kemencéket. Kicsit meleg van így a munkához, annyi baj legyen: fő, hogy a népi hatalom megtakaríthat pár százezer keleti márkát. Az a tény, hogy a főhős tönkreteszi egészségét és más munkásokét is, illetve megnyirbálja munkatársai jövedelmét azzal, hogy leveri a normákat, valamilyen oknál fogva nem áll ellentétben a közérdeket szolgáló nemes igyekezettel.

Még annyit sem hozhatunk fel mentségére, hogy a munka hősének szembeszökő szellemi fogyatékosságát a totalitárius abszurd sivár termékének látta a szerző - pedig nyilván még az egymást követő keletnémet bemutatókon, 1957-től kezdve egészen 1988-cal (remélhetőleg) bezárólag engedelmesen tapsoló nézőknek is valami ilyesmi járhatott a fejükben. Ha egyáltalán van miért köszönetét mondani e szánalmas baromság fordítójának és kiadójának, hát talán csak azért, hogy lehetővé tette számunkra csekély félórai olvasás árán, hogy megértsük, milyen borzalmas lehetett mindvégig a keletnémet hivatalos kultúra. Eltekintve talán Romániától aligha lehetett olyan ország a szerencsésen kimúlt keleti blokkban, ahol a Sztrájktörő 1988-ban ne lett volna köznevetség tárgya.

De a Sztrájktörő, amint azt megtudhatjuk a fáradhatatlan fordító-kommentátortól, a maga idejében tulajdonképpen példátlanul bátor darab volt. Hisz a cselekmény hagyományosabb felépítése valahogy úgy nézett volna ki, hogy a munkásosztály képviselői egymás után felsorakoznak sztahanovistánk mögött, és vele együtt, egy emberként, hősiesen masíroznak bele a forró kemencébe, büszkén arra, hogy ezzel is siettetik egy héttel unokáik számára a szebb jövő eljövetelét. „Müller felfogása” - magyarázza Weber, a fordító - „sokkal kritikusabb: bemutatta a hősök egymással ellentétes magatartását, szembeállította őket »a régi és az új harca«”. Prózaian fogalmazva, a darabban szerepelnek olyan munkások is, akiknek van képük hősünk szemére vetni, hogy elősegíti a kizsákmányolásukat. Egyébként már maga a cím (az eredetiben Der Lohndrücker, vagyis olyan ember, aki csökkenti mások fizetését) is arra mutat, hogy a szerző nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a hőse így is értékelhető. De a szerzői szándék szerint a cím ironikusan hangzik. Az üres szemrehányások ellenére a sztahanovista a munka makulátlan hőse marad. Bár van valami igazság ezekben a szemrehányásokban, a főhős ellenfelei csak és kizárólag a reakciót „objektíve” kiszolgáló, osztályöntudattal nem rendelkező elemek bandájaként jelennek meg. Mint a színházban mindig, nagyon sokatmondó, ahogy a drámaíró leírja színpadi viselkedésüket.

(Zemke a padlóra köp. Kis szünet.)

MUNKÁS: Én csak arra vigyázok, nehogy agyonhajtsam magam. Ilyen melóval szakmánybán gyilkoljuk magunkat.

(Zemke betört a Handels Organisation elárusító bódéjába, kirángat egy láda sört, közben csomagolt vajat tapos szét.)

708