Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében

ízléstelennek tartok Müllerben, nem a szagok és a hangok zavarnak, hanem az, hogy olyan szimpla, szánalmasan piti az egész. És azt is ízléstelennek tartom, hogy a nyugati színigazgatók és kritikusok ilyen könnyen bevették, mohón nyelik és emésztik azt a meglehetősen visszataszító világnézeti tartalmat, ami e drámaíró hősei után a színpadon marad. Mind korai szocreál, mind mostani „posztmodern” időszakában (akármit is jelentsen ez a szó) Müller dramaturgiai elképzelései közvetlenül levezethetők az élő emberektől zsi- gereiben is undorodó utópista humanista jól ismert alakjából. E magatartás elég gyászos következményekkel járhat konkrét egyének valódi sorsára nézve, amint azt tudják jól a kelet-közép-európai megvalósult utópiák lakói. Ha úgy alakul, hogy hatalomra kerül az utópista humanista, hamarosan munkához lát, és igyekszik eszménye Prokrusztész-ágyához pászítani a magasságukat tekintve idegesítően sokféle állampolgárokat, az esetek többségében ez lefejezéssel jár, vagy addig húzzák az emberek nyakát, amíg csak meg nem roppan benne valami. (Alighanem Mandelstam ismerte ki először az effajta filantrópia természetét, hisz az ő nevéhez fűződik az a nevezetes mondat a harmincas évekből: „Nem tudtuk, hogy humanisták karmai közé kerültünk”.)

A művészetben persze rendszerint nem kell ilyen komoly következményekkel számolnunk. A legrosszabb, ami mondjuk egy drámaíróval történhet, aki nem azért ír darabot, hogy konkrét emberalakokat ábrázoljon konkrét emberi konfliktusba helyezve, hanem azért, hogy igazolja utópista tézise helyességét - egyszerűen és csupán csak az, hogy rossz darabot ír. Pontosan ezt az esetet példázza Müller teljes drámaírói munkássága. Ugyanaz az utópista szellemiség ismerhető fel pályája minden szakaszában, kezdve a brechti tandrámák korai utánzataitól a későbbi Beckett- és Edward Bond- utánzatokig. Eltekintve a tisztán technikai szempontoktól, nincs lényeges különbség aközött, hogy a „termelési drámához” kötődik vagy a „szintetikus fragmentum” poétikáját alkalmazza, amit állítólag maga Müller talált ki (ha ezt el akarjuk hinni neki, adottnak kell vennünk azt is, hogy nem csak Gomb- rowicz Operettjéről, hanem Rózewicz Kartotékjáról sem hallott soha életében). Mindkét színházi gépezet fogaskerekei ugyanazokat a jellegzetes hangokat hallatják állandóan - lefejezés vagy a csigolyák roppanása, és a futószalag fej nélküli vagy különös módon megnyújtott nyakkal megáldott hősöket köp ki. Ez is, az is jól megfér a darabok ideológiai keretei közt, de mint színpadi alakoknak, van egy apró hibájuk - nem élnek. Másként fogalmazva, Müller korai szocreál darabjainak „pozitív” utópiája ugyanúgy kilúgozott a művekből minden művészi értéket, mint a mostani „negatív” utópia, a nyugat bukását hirdető katasztrofista látomás. A szkatológia mindkét esetben ugyanolyan jól használható, hisz ez a legcsekélyebb erőfeszítést igénylő módszer, amivel a szerző kifejezheti, hogy undorodik az emberiségtől, s egyben meg is bünteti vele azokat, akiket felelősnek tart siralmas állapotáért. Csak annyi a különbség, hogy, ha szabad így fogalmaznom, e szkatológia eszkatológiája első változatában kissé nagyobb figyelmet szentel a szocialista élmunkások megváltásának, érett formájában viszont inkább a kapitalista kizsákmányolás gyalázásábán merül ki.

Hasonlítsuk össze két drámáját, a korai Sztrájktörőt az elmúlt években készült Germánia Halál Berlinben című darabbal. Az előbbit 1956-ban írta és 1957-ben jelent meg. (Megint zavarba ejtenek a dátumok: a közép-kelet707