Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében
El tudom képzelni, mekkora tapsviharral fogadta Müller Hamletjének fentebbi szavait - különös tekintettel a nyugati tömegek ópiuma, a coca-cola emlegetésére - a Théatre Gérard Philippe közönsége Saint-Denis-ben, 1979-ben a Hamletgép bemutatóján. Undort kelt bennünk a túlzásba vitt nyugati fogyasztás, ezt fejezik ki a színpadról hallható zajok (még hatásosabb, ha a konkrét effektusokat is demonstrálják, lásd az érzékeny gyomrú Voltaire szomorú példáját) - rendszerint ezeknek köszönhetjük e megrázó művészi élményeket. Persze csak akkor, ha voltunk olyan elővigyázatosak, hogy csak az előadás utánra foglaltunk asztalt a Saint-Denis-ben, az egyik jobb étteremben. Kétféle szkatológia létezik az irodalomban. Az egyik a Rebelais-tól eredő, mindenre kiterjedő felszabadult, örömteli és lendületes szkatológia. Fogalmi keretei közt a böfögés, a szellentés és az emberi szervezet más, hivatalosan megnevezett működési formái is helyet kapnak, ezek csak néhányak a számtalan naturalia közül, melyek - tudják ezt jól a bölcs emberek - non sunt turpia. Ilyen esetben a négybetűs szavak, a fiziológiai leírások vagy jelenetek, valamint az altesti érdeklődés csak külső jelei annak, hogy az író nagylelkűen elfogadja mindazt, amivel az élet jár, s egyúttal azt is értésünkre adja, hogy idegenkedik mindenféle tematikai vagy stiláris korlátozástól, melyek szegényíthetnék gazdag fantáziáját és pompázatos szókincsét. Elfogad mindent, ami emberi in toto, azt is, ami az emberben testies és közönséges. A másik fajta szkatológia bizonyos értelemben pont a fordítottja annak a típusnak, amely nagylelkűen a maga egészében elfogadja az ember világát. Arra a szkatológiára gondolok, mely kimerül abban, hogy készen kapott, nem is bonyolult nyelvi kliséket kínál (végtére is könnyebben eszünkbe jutnak a négybetűs szavak, mint a választékos szóképek), ha azt akarjuk kifejezni, hogy undorodunk az emberiségtől. Igen gyakran hallani ilyen undorkitöréseket azoknak a művészeknek a szájából, akik humanistáknak vallják magukat. Ők olyan rendíthetetlenül hisznek az emberi lélek veleszületett jóságában, hogy valahányszor szembetalálják magukat az emberi gonoszsággal, rögtön hányingerük lesz. Végtelenül szeretnék az emberiséget, ha nem zavarnák őket az emberek, minden ember. Ahelyett, hogy - valóra váltva a humanisták vágyálmait — mindenki hajszálra azonos készletet halmozna fel jóságból, tisztaságból és a nemes lélek erényeiből, a valóságos emberek a gyakorlatban idegesítően sokfélék, s érthetetlen okokból nem akarnak szabadulni hibás felfogásuktól, közönséges ízlésüktől, téveszméiktől. Az ilyen jellegű szkatológia nemcsak levezeti az íróban felgyülemlett feszültséget, elkeseredést vagy haragot, több ennél: egyfajta büntetés is, a legegyszerűbb módja annak, hogy megfenyítse az emberiséget rossz magatartásáért. E módszer sikerének legfőbb oka pont az egyszerűség. Milyen könnyű azt mondani, hogy az ember egész világa más érzelmeket nem, csak undort kelt bennünk. Elég elismételni néhányszor a színpadon, lehetőleg jó hangosan a viszonylag köny- nyen kiejthető „szar” szót. De ha valaki ezt az artikulációs erőfeszítést is túlzottnak tartja, elég, ha „az előtérben elokádja magát”. Remélem, a kedves Olvasó nem feltételezi rólam, hogy csatlakozni szeretnék Jessy Helms szenátor erkölcsvédő csapatához, őt szívesen piszkálják mostanában, mert az a mániája, hogy nem lehetnek illetlen dolgok a művészetben. Nem, nagyon távol állnak tőlem az ilyen elképzelések. Ha van valami, amit 706
