Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Pomogáts Béla: Kisebbségtörténelem a mítosz tükrében

az egyetlen reménység”. Akkor hát mi változott Müllerben az amerikai élmények hatására? „Többek között”, siet a magyarázattal a csalhatatlan fordító, „megváltozott a természetről alkotott felfogása”. Na ja. Úgy is van, 1976 után Müller két fő bűnt olvas az amerikaiak fejére: rosszul bánnak az indiánokkal (mennyivel jobb soruk van az NDK-ban) és nem törődnek a környezetvédelemmel (bezzeg az NDK-ban védték a környezetet). Ez utóbbi probléma gyakran heves kifakadásra készteti: „katasztrófába rohan az emberiség”. Az egyetlen menedék - adja értésünkre Müller - attól a rendszertől várható, amely méltán híres racionalizmusáról és az emberrel való törődéséről. A kommunizmusról van szó.

E pozitív megközelítésből Müller nézetei viszonylag érthetőek, de bajba jutunk, ha meg akarjuk határozni, hogy a nyugati világ mely jellemvonásai váltanak ki szerzőnkből ilyen heves hányingert. Itt komoly akadályokba ütközünk. Szerzőnk, bár kétségkívül boldogul valahogy az elemi drámai helyzetek felépítésével, organikusan képtelen arra, hogy egyszerű értekező nyelven megfogalmazzon bármiféle ésszerű kijelentést. Egy jelentős nyugatnémet irodalmi díj átvétele alkalmából mondott mülheimi beszéde főként ilyen mondatokból áll: ,A tömegek nehézkedési ereje, ami a kapitalizmusban a politika feltétele, a szocialista társadalomban a politika korrektívuma, a tapasztalat vaksága annak hitelességét igazolja.” E szónoki mutatvány egyetlen, úgy- ahogy értelmezhető állítása abban a mondatban található, melyben Müller a nyugati „fogyasztást” teszi felelőssé az „Ember eltűnéséért”: „minden áru fegyver, minden szupermarket laktanya”: Gondolni is rossz a boldogtalan keletnémetek millióira, akik láthatóan nem mélyültek el kellőképpen Müller írásaiban, s fittyet hányva horrorisztikus intelmeire a vesztükbe rohannak, azaz egyenest a nyugatnémet szupermarketek halálhozó ölelésébe vetik magukat nem is sejtve, milyen kaszárnyái durvasággal bánnak velük.)

Egy másik beszédében, melyet egy még tekintélyesebb nyugatnémet díj átvétele alkalmából mondott, még inkább akadozik a gondolatmenet. Bár aligha lehetünk itt bármiben is biztosak, mintha Nelson Mandeláról lenne szó, akit úgy hasonlít Ulrike Meinhofhoz, hogy ebből fehéren-feketén kiderül: mindkettőt egyaránt elfogadja. Végül az egyik interjúban, mely Az irodalom álljon ellen a színháznak címet kapta (soha nem tudjuk meg, mit értsünk ezen), Müller teljes komolysággal kijelenti, hogy - ellentétben a Nyugattal - Kelet-Németországban jóval kevesebb objektív oka van az embernek arra, hogy öngyilkos legyen. Itt nem kell senkinek féltenie az egzisztenciáját, gond nélkül talál munkát, itt nincsenek ilyen problémák.”

Mint láthatjuk, mindig is makulátlanul lojális volt az NDK-hoz, mely világszerte arról volt híres, hogy megvalósítja az emberiség legmerészebb álmait (a nem merész álmok megvalósítására, mondhatná Stanislaw Jerzy Lee, még nem volt érkezésük). Bár Müllernek nem kellett féltenie az egzisztenciáját az NDK-ban, panaszra azért volt oka, hisz a hatalom nem mindig értékelte példamutató állampolgári magatartását. Igen sikeresen kezdte a pályáját. Első darabjaiban ügyesen hozta össze Brecht hatását a szocreállal, maga Walter Ulbricht is megdicsérte érte. De a későbbiekben Müller építő kritikája minden jel szerint vagy kevéssé építőnek, vagy túl kritikusnak bizonyult, mert 1961-ben kizárták a keletnémet írószövetségből, a hivatalos kritikusok pedig „történelmi pesszimizmussal” vádolták. Müller amerikai

704