Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Nyikolaj Trubeckoj: Az igaz és hamis nacionalizmusról

De ha ilyen mércével vizsgáljuk a nacionalizmus létező formáit, hamar meggyőződhetünk arról, hogy a vizsgált nacionalizmus az esetek többségében hazug. A leggyakrabban olyan nacionalistákkal találkozhatunk, akik számára közömbös nemzeti kultúrájuk egyedisége. Csak arra törekednek, hogy népük - bármi áron is - önálló államiságot kapjon, hogy a „nagy” nemzetek és a „nagyhatalmak” teljesjogú tagként fogadják be az „államalkotó nemzetek családjába” és mindenben e „nagy nemzetekre” hasonlítson. Ez a típus sokféle népnél megtalálható, de a leggyakoribb mégis a nem latin-germán „kis” nemzeteknél, itt különlegesen torz, már-már groteszk formákat ölthet. Az ilyen nacionalizmusban nincs szerepe az önismeretnek, hiszen támogatói egyáltalán nem akarnak „önmagukká válni”, ellenkezőleg, „másokra”, a „nagyokra”, az „urakra” szeretnének hasonlítani, maguk nem lévén sem nagyok, sem urak.

Amikor a történelem során egy adott nemzet egy másik, tőle alkatilag idegen nemzet elnyomása vagy gazdasági uralma alá kerül, és nem tudja létrehozni egyedi nemzeti kultúráját anélkül, hogy megszabadulna az idegenek politikai vagy gazdasági elnyomása alól, teljesen megalapozott, logikailag és erkölcsileg igazolt az emancipációra és az állami függetlenségre való törekvés. De mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az ilyen mozgalomnak csak akkor van létjogosultsága, ha célja az egyedi nemzeti kultúra létrehozása, mert az állami függetlenség mint öncél értelmetlen. A szóban forgó nacionalisták pontosan az állami önállóságot és a nagyhatalmi szerepet tekintik egyedüli céljuknak, sőt áldozatául esik céloknak az egyedi nemzeti kultúra. Hogy minél jobban hasonlítsanak az „igazi európaiakhoz”, nemcsak a latingermán népek idegen szellemű államformáját, jogrendjét és gazdaságát, hanem ideológiáját, művészetét és anyagi kultúráját is népükre erőszakolják. Az ilyen nacionalisták által vezetett európaizáció - az a törekvés, hogy az élet minden területén pontosan lemásolják az össz-latin-germán sablont -, az egyedi kultúra teljes elvesztéséhez vezet, és csak a hírhedt „anyanyelv” marad egyedi. De „államnyelvként” ez utóbbi is igencsak eltorzul, sok latin-germán fordulatot, esetlen neologizmust szív magába az új, idegen fogalmakhoz és formákhoz való alkalmazkodás során. És ennek az az eredménye, hogy a nacionalizmus ilyen útjára lépett „kis államok” hivatalos „államnyelveit” alig értik a nép azon csoportjai, amelyeknek még nem sikerült elveszteniük nemzeti jellegüket és arculatukat az „általános demokrácia” szintjén.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen nacionalizmus, amely nem törekedik sem a nemzeti egyediségre, sem arra, hogy egy adott nép önmaga legyen, hanem csak a „nagyhatalmakat” majmolja, nem lehet valódi. Alapjait nem az igazi önismeret, hanem a kicsinyes hiúság - az igazi önismeret ellentéte alkotja. A „nemzeti önmeghatározás” fogalma, amellyel a nacionalizmus képviselői főleg „kis népek” esetében szeretnek operálni, csakis tévútra vezethet. Valójában e közhangulatban nincs semmi „nemzeti” vagy „önmeghatározás”, ezért nem is meglepő, hogy a szakadár mozgalom oly gyakran szövetkezik a szocializmussal, amelyben egyaránt megtalálhatók a kozmopolita és internacionalista elemek.

A hamis nacionalizmus egy másik formája a militáns sovinizmus. Képviselői nyelvük és kultúrájuk kiteijesztésével minél több más kultúrájú népet szeretnének megfosztani nemzeti egyediségétől. E nacionalizmus

689