Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Karay Lajos: Személytelen igék; Litánia (versek)

Litánia

(Harminc év múltán)

Juti, Juckó, Jutkica, - nem te, az a Másik, kit rettegve őriz a lelkem pusztulásig (görcsös ujjak nyílt sebet, csontszilánk-szegettet, mágnes-egyensúlyterek rezgő plazmacseppet, s ok gyanánt mindegy mi áll, félelem vagy féltés, mert a moccanás: halál, cikkanó fehér kés, kék füstöcske-pillanat és helyén a semmi), vonzalak s taszítalak, nincs mód megpihenni.

Nap felé hadd tartsalak, mint rég előhívott cakkos szélű, beszakadt fényképnegatívot, mely valósan hazudó fonák igazmondás, feketére utaló álfehér hasonmás, - higyjelek, te Tévedés, fals szövegű ábra, álmodott felébredés, holdrügy téli ágra, magamnak mesélt mese, végbúcsúk derűje, keserűnek édese, méznek keserűje,

Naptól villanó tükör, kölcsönfényű kristály, cellámban kulcslyuknyi kör, üveggolyón kis táj, - tagadjam (tagadni jó!) magadnál fehérebb látszatodra cáfoló gyilkos ellenérved: éveim zsarátnokán gyúlatlan parázsló füstölgő élet-gyufám, engem elvarázsló testtelenné szenderült emberfényű vágyam, asztalom, mely nem terült, s emléketlen ágyam, - csontujjak közt kékülő fuldokló igéim, hó-hegylánc alatt ülő fagyott cinegéim, rámkiáltott átkodat, melynek neve tested, világnagy hiányodat, te el sose vesztett csak-velem-pusztulhatóm, képedre gyúrt másom, ronthatatlan alkotóm, rontó alkotásom, holdhegyek közt súlytalan álom-szöcskesétám, vasmúltamra fújt arany, csupakert planétám, űr lepkéje, pici láng, úttalanba intő, - tüskehegynyi napszilánk, vércseppnyi rubintkő, - emberből kigyógyító embertanulságom, fénytől csalfa mélyű tó, húsevő-virágom, fény-eutanázia februári hónak, mérgezett pohár víz a szomjan távozónak, - csillagörvény-éjjelű részegnek ha kint jár, Jákoblétra-fényjelű kettőslángú sínpár,

675