Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Pósa Zoltán: Jódillat és komlóíz
minek? Azt is érzem, a te szemedben nem leszek kisebb attól, hogy fölgyorsítom az érzelmi rezdüléseket közöttünk. Meddig akarsz itt maradni, Albert?- Amíg Pötyi néniék ki nem dobnak.- Akkor nyár végéig is itt lehetsz, hacsak nincsenek halasztott vizsgáid. Tudom, debreceni bölcsésznek lenni komoly dolog ám! Lehet, hogy akkor nem kellett volna így sietni, de képtelen vagyok eltitkolni, mennyire örülök neked. Jól van, kapsz még egy sört és ne tiltakozz, hogy a vendégem vagy. Enyém- tiéd, ne legyen köztünk ilyesmi soha többé az életben. A csecsemőképű egy intésre hozza a habos sert. Kicsit hordóízű, de valami felséges, dalol a szájban, áriázik a gyomorban, a vesében, még a hólyagban is. - Pilseni, és ez nem ámítás. Ez a pasas az unokabátyám, Mizser Pétiké, névrokona és távoli rokona Lajos bátyádéknak - mutat a kopaszodó örökgyerekre. Most Albert csúsztatja a kezét a sellő rugalmas tenyerére... - Azért nem pontos a Thomas Mann párhuzamod, mert a híres regénybeli davosi varázs- hegyről egy idő után el kell menekülni, hiszen kiemel a valódi életből - mondja Anna. - Ez itt viszont egy csodasziget, menedék, ahová mindenkinek el kellene jutnia előbb-utóbb. Századunk második felére, a hatvanas évek végén ott tartunk, hogy csak Isten segíthet meg bennünket. S azzal segít, hogy ide vezérel. Már csak itt lehet elviselhetó'en élni, vagy hasonló helyen. Ugye te hiszel nekem. Nem gondolod, hogy bedőlök valami giccses idillkép- nek. A verseidből is sejtem, te is érzed, hogy lávaforróvá izzott körülöttünk a föld, reálépni sem lehet már cipőben sem lassan. Szenved a világ, elsó'sorban pedig Magyarország. Ide kellene visszahúzódni, hogy innen majd egyszer, ki tudja mikor újrateremtsünk mindent. Mint valami magnetikus erőközpontból.- Igen - hajtja le a fejét Albert. - Nem is csodálkozom, hogy mindent tudsz, vedd ezt szerelmi vallomásnak - hadaija el gyorsan és elvörösödik, Anna mosolyogva szorítja meg a kezét és felel neki Goethe Faustjával: - Maradj velünk, pillanat. Én nálad jóval kevesebbet tudok - folytatja Albert -, azt az egyet kivéve, hogy az itteniekkel soha nem tudod megértetni, milyen kincsek birtokában vannak. Sajnos, Dósa Pisti mentalitása jellemzőbb nálatok a tiédnél. Sőt, attól tartok, ő legalább még érti, mit mondasz. O még tudja a jót, de...- De a rosszat teszi - egészíti ki Anna. - Mondd ki bátran. Én nem vádollak azzal, hogy felületesen ítélkezel. Ne menjünk messzire, Pisti öccse, Ferkó már meg van győződve arról, hogy a nyájas Berek egy ócska sárfészek és nincs szebb dolog egy Lehelj piacon vett kéz alatti farmer, vagy a Folyondár utcai használtautó börze... És te, Albert? Ide jönnél... Végleg? Majd egyszer... Afiú lehajtja a fejét... talán, majd egyszer. Nekem előbb meg kell találnom, mi az, amit én, és csakis én tudok a világon a legjobban. Lehajtják a hűs sört, Albert éterein lebeg, érzi Anna testének, lelkének, szellemének minden rezdülését, s azt is tudja: a lány is pontosan úgy mozog, ahogy ő, bonyolultabbnál bonyolultabb koreográfiákat közvetítenek, sugároznak, programoznak egymásnak, s végtelenül örülnek annak, hogy a másik hajszálpontosan veszi az adást... S ez a sörnek is köszönhető, ugyanakkor meg egyáltalán nem a sörnek köszönhető. Ez a mondat, amit életében először kimondott: meg kell találnom azt az egy dolgot, amit én tudok a világon legjobban, világéletében a lelkében volt, de a kimondásához, a testet öltéséhez kellett a bereki megsokszorozott Heliosz-fénysugárnyaláb, a medvebama 669
