Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Pósa Zoltán: Jódillat és komlóíz
PÓSA ZOLTÁN Jódillat és komlóíz Belefeledkezve ernyedni a kora nyári nap már nem bágyasztó, de még lazító melegébe. Fürdés ez is, lusztráció, külső-belső tisztító megmerítkezés, hát még ami utána következik, a hűs kriglin és az éltető sárga, örök erőt sugárzó golyó sugarán, okker és barna fénynyalábon sokszorozódó, komlóízű életnedű. A komló fanyar méz, nem édes, nem keserű, hanem a kettőnek különös kever- cse, az életkedvet adó ser esszenciája. Majd a jódillatú, esőerdőmeleg víz. Amaz a bélésre alácsorogva, emez pórusaidat átitatva nyugtat. Ám Heliosz napisten mégis mindenható, a belső nedvesség izzadságként egyesül a külsővel, majd távozik örökre a vakító, okker koronghoz. Engem meg egyenrangú, bikákat leverő Mitrásszá, földi napistenfiúvá avat - zavaroskodik félig ejtőzve Albert. A fedett lugasos vendéglőtornác sarkára ül és hűs, keserbarna, édeskeserke kortyokkal egy ütemben emlékezik vissza a jelenetre, amely alig tíz perce zavarba hozón fölkavarta, (vagy fól- kavarón zavarba hozta?) Barnasört kért, habja keményen áll, a hanzli fehérét barna csöppek tarkítják... A nagy csarnok előterén, kerek belső szökőkút- medence martján jött be a pompázatos fürdőbe. A férfi és a női vetkőzőt egymástól is, az előtértől is lazán lengő függöny választja el. Hosszú hajú, ovális arcú, tengerkékszemű szőke lánytól veszi át a fogast. Kicsorduló mosolyú, felsőajka vékony, az alsó duzzadtabb gyöngyház, bekebelező tekintetű tündér, minden mozdulata személyhez szóló. Albert már attól bosszús kissé, hogy ennek a lánynak kell átadnia legócskább, koszlottfehér, feslett alsógatyáját is. Legalább zoknit ne hoztam volna, nyilván kipállott ebben a melegben és lyukas a hüvelyknél. A gatyát muszáj a fogas alsó pillenpántjára akasztani, de a harisnyapár már-már botrányos. Fürdőgatyája a földön hever. Az legalább vadonatúj, fekete... Idegesen próbálja fuszeklijét a világoskék skandináv farmernadrág zsebébe gyömöszölni. Fél füllel, pontosabban külső, perifériális hallásával érzékeli, hogy egy föltehetően középkorú, éles-rekedtes női hang fogast reklamál, elfogyott a női szakaszból. Elnézést, a fiúk mindig elfelejtik kihozni a fogast távozásuk után. Most nincs ott senki, hajói emlékszem, az a srác már kiment!” Lebben a függöny és Albert ott áll a lány előtt, szemtől szemben. A fogas a szárító kötélre fölakasztva, rajta minden egyes ruhadarabja. A dressze, az bíz’ a földön terül el még mindig. Ä lány egy pillanatra megáll. Jaj, bocsánat, méri végig abszolút anyás kedvességgel és hirtelen elneveti magát. A kacaj már csalfán kacér volt, minden tagját megbizsergeti utólag is, a kétféle, az anyai és a sziréni mosoly hol kimondhatatlanul jól esik neki, máskor viszont kifejezetten szégyelli magát. Vörös az arca most is az emléktől. Igen, egyszerre volt kedves, 663
