Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7-8. szám - Bognár Antal: Életvadászok
A bajuszos sírt, káromkodott, földhöz csapta fegyverét; fújtatva odatrap- poltak többféléi négyen-öten is, valami parancsnokféle vitte le Leót a kéksisakosokhoz, ötszáz márkát akartak a kezébe nyomni, de nem fogadta el.- „Májstore”, mindig ezzel a szóval kért meg a szerb legényke, hogy adjam át a dzsipet - tűnődött el az eset fölött. - Nem tudom, mit műveltethettek vele ebben a háborúban, követett-e el jóvátehetetlent, amit ilyenformán még csak meg sem bánhatott soha, de, istenemre, nem tudtam haragudni rá. A helyzet egy jó ismerője később úgy vonta meg az egyszerre kedélyes, lusta és kegyetlen balkáni, mediterrán meg a flegma, merev, arrogáns, poroszosán rideg közép- és észak-európai terület határát, hogy délen a „majs- tor” cím kijár minden buszsofőrnek, aki a maga hivatalában, négykerekű magisztrátusában a pilóta, ugyanakkor az utasnak, aki eképpen megadja a kellő tiszteletet, joga van e megszólítással bárhol megállásra bírni, ha például a gyereknek pisilni kell, vajúdik egy asszony, vagy éppen a háza elé értek - északon, nálunk például, ahol a külvárosokban a „majsztramnak” volt utoljára ilyen aurája, ilyesmi teljességgel elképzelhetetlen. Ridegen záródnak az orrod előtt és mögötted az ajtók, maestro, a fene megehet ott, ahol vagy, a vonat elmegy. Amott más baleset nem történhet, mint legfeljebb hogy megveri az utas a sofőrt, ha nem hallgat a szavára; vagy az utast páholja el a sofőr - ami egy „máj s tor’’-hoz mégsem illik. A félig vívott háború után a félig érett béke elvette arrafelé az emberek minden kedvét a rendtől és felfordulástól is - ez volt Romm Leó benyomása. Bosnyák és szerb bandák egymás szomszédságában zavartalanul partizán- kodtak. Ki tudta volna bizonyítani, helytálló-e az az értesülés, hogy bizonyos Nenad Nenadovics volt az egyik rendőr - még a képét is megmutatták neki a kékek a kettő közül, akik azt a prédáit raktárát vigyázták, s kulimásszá mázolta a gránát? Romm Leonard a világot járva a noteszeibe sok-sok ezer olyan szót jegyzett be, amelyeket semmiféle tudósításba nem lehet belefoglalni, s amelyek értelmét külön-külön igen kevesen, mások szavait senki más, és mindegyiket csak ő ismerhette. Nekünk, az értés - értés? vélhetőség? - hírgyári alkuszainak, akik a fogalmak világában vagyunk révészei valami zegzugos folyam beláthatatlan árterületének, meg sem igen fordul a fejünkben, hogy a mi mégoly lelkiismeretes tisztázó igyekezetünk nyomán is csak halovány visszfénye ködlik fel a jelentéseknek, melyek átzuhognak a réseken. Részei-e a világnak azok a szavak, melyek elhangzanak benne? Mert a szavak, csak az összetartozók, azok legeslegjava sem elegendő, hogy megváltsák a világot. Mint ahogy a világ összes pénze, ha egy rakásra hordanák is, nem érne fel a világgal. Legkisebb morzsájával sem; s a kába ember minden kincsét vígan odaadja, el is pusztítja a pénzért. Nem érhet soha annyit az a nagy halom. Semennyit sem érne, szemétrakás volna. Szar. A mindent legyűrő erős látszat az, hogy a pénz az omnipotens metafizikai jelentés, az érték kimeríthetetlen tárháza, a legfőbb érték maga, mely hasznosnak és haszontalannak e kusza összevisszasága fölött a legnagyobb úr. „A térségben a helyzetről a helyszínen sem lehetséges megbízható képet szerezni” - zárta szövegét Leonard Romm kiküldött tudósító az inkább 654
