Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Bognár Antal: Életvadászok

Egy Szakka Madzsar nevű martalóc a végvidéken portyázva gyerekek elrablására adja a fejét, gondolván, hogy a balkáni emberpiacon jó pénzért túladhat rajtuk. A fiúskát, akiről a történet szól, a hosszú úton abrakos tarisznyába cipeli magával. Ez az egy végül az életvadász nyakán marad, kiderül ugyanis, hogy csak artikulálatlan szótagokat tud kinyögni: farkastorokkal született. Nincs szíve megszabadulni tóle, mindenhova viszi magával. Homályos vágy fogalmazódik meg Szakka Madzsarban, hogy talán emebben a szelídebb világban jobb lehet élni. A fiúcskára, beszerzése vidékén, sok év után, két szerencsétlen némber is ráismerni vél. Az egyik így szólítja: Nembiz. De a fiúcskát elkergeti az atyafiság. A másik Nenad névvel illeti, tóle maga a fiú szökik vissza Szakka Madzsarhoz. Kettejüket a körkörös és ide-oda vándorlás során aztán mind képtelenebb helyszínekre ragadja a képzelet: az egyik, történetben a halálos beteg Szakkát a fiú éppenséggel a czechostowai kegyhelyre cipeli, más történetben egy fekete-tengeri szovjet hajógyár hajómémöki iskolájában találtatnak, illetve a kőzetkutató Nopcsa báróval a hegylakó arnauták között kötnek ki, ismét másutt Palesztinába vetődik, miután Szakka a tengerbe veszett... Egy történetben - mind közül talán ez a legjobb - Nembiz felcseperedvén visszatéved szülőhelyére - ahol Savoyai Eugén haditette nyomában már a kereszt az úr (meg a kalmárok) s a megépült utcákon haladva ráeszmél, hogy ez a világ kiveti magából. És még csak el sem tudja mondani, nincs szó, amivel elmondhatná, hol mindenhol fordult meg, mi mindenen ment keresztül; s egyáltalán ki ő.

Gulámokat, janicsárnak való újoncokat mellesleg a törvény Belgrádon túl, a magyar és horvát végeken nem engedett szedni, mert a magyar és a horvát, még ha áttért is, nem lett muszlim, ha csak tehette, megszökött. Torzsai a szavakban tobzódva szövegét csupa korhű fogalommal terhelte: szeráj, szandzsák, bosztán még hagyján - de volt nafaka, kulluk, szaplama, és ki tudja, mi még... Jókainak is volt két bámulatos szógyűjteménye - Mikszáth ezeket nagyon dicséri egyiket az ellesett dajka- és gyermeknyelvból, a másikat, az ősmagyart a tervezett Levente-regényéhez állította össze -, de egyiket sem alkalmazta.

Bevallom, kissé megmosolyogtam Leó buzgalmát, amivel gügyögni kezdő kisfia első értelmes szavait egy naplófőkönyvbe jegyezgette. Ilyesfélék voltak benne: ájé, beebusz, essé - mármint kávé, szerbusz, tessék. Szóra szó és kezdetleges mondatok, amiket ő bumfordi lelkesültséggel mindenkinek rendre elmagyarázott.-Teje, ez nála annyit tesz: teherautó. Anyuka neki meleg gyurmaszó: am. Apuci szólongatása fülemülecsattogás az olasz ég azúrján: apucitta. Odá-odá fontos közlés, ugyanilyen fontos a második szótagján megnyomott en-ni. Fordítva is vígan perdül ki a száján a tötés, a tacs, a bezs, s a pici az piszí. Piasz vagy biasz a szivacs. Büszke inka holmi: a ptoptósz, azaz a pokróc. Titta a tiszta, tóttá a kocka. Ittotó a csíptető. Ingyó a kígyó. És a kék csak ennyi: é...

Ha tudós vagy író szedegeti össze tíz, húsz, ötven gyerek gagyogását, annak értelme lehet a kutatás. De mit ér, mire jó ez az egyszemélyes szenvedély? - tűnődtem el fölötte. Mi haszna?

Persze itt is, mint áltörténeti meséiben, alighanem az irodalomnál egyszerre kevesebbről és többről van szó.

643