Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: A Christophoros-boldogság

hogy egészében is benn ég (szirom-metonímiaként, emberi teljességként egyaránt), nem vitás. A dokumentumi híradásban szereplő három dolog két másika (a dolmány meg a levél) nem fontos, azokkal részletesebben nem foglalkozunk. Csak a pina fontos nekünk a három jelenség közül. Kizárólag annak tárgyi sorsát követjük - visszamenőleg - nyomon. Választásunk árulkodóan önkényesnek tűnhet, ám nincs mese, szelektálni kell. (Távolról sem szeretnénk az elbeszélésben szájbarágós parasztnak bizonyulni, szimplán kéjencek vagyunk.)

AZÁSZLÓ, AZÁSZLÓ HOLVAN? - tolakodik megint ide. (Egyelőre / továbbra is, elég sikeresen hessegetjük el.)

Hiszen fontosabb a munkánk; mai szóval: egy gyönyörű, rózsás arccal megáldott, szőke és világos színű selyemruhás (empirikusan: fehér csipkés alsóneműs) rózsaszál puha húsú, fazonigazított szőrzetű mókusáról kell - pótlólagosan - beszélnünk. Merthogy ennyi (lényegileg, fenomenológiai szempontból) mindaz, ami odahajlik hozzá (Christophoros barátunkhoz) - még koraeste - az ünnepélyes tiszti fogadás során, tánc közben, sokat sejtetőn, ámbár egyelőre önnön higiénikus, és még inkognitós estélyiruha-abroncsos virágburkába rejtőzve. De hogy valóban fehérben pompázó rózsalénnyé sudárulhat, az már ebben a pillanatban sem kétséges. Mindössze némi időt, térbeli távolodást igényel az ilyen típusú kifejlés, a szédületes ünnepély végét, mellesleg: a várúrnő (kiről másról volna szó!) vaddisznómód féltékenykedő férjének távollétét, s technikailag éppen annyit, hogy a kastélyban sorra ki- húnyjanak a fények. Mindezzel együtt viszont aztán távolról sincsen speciális tehetségre szükség ahhoz, hogy a hullámzó selyemfodrokból való kibontakozást egyfelől már-már növénynövekedést idéző lassítás-látomásként, másfelől fázikus szelekcióban felkavaruló mozgássorozatként kövessük nyomon, vagyis ahhoz, hogy a rózsalényt egyidejűleg felszökkenésében és - rögtön - eksönhöz kuporodás közben szemléljük, hiszen a homály kontrasztja nagy. A toronyszoba különösen sötét.

A ZÁSZLÓ HUN VA’ kiáltás egyelőre nem ér el oda. Nyugszik még, pihen - ahogy a hadak nagy része most meg sem is van születve ekkor.

Különben persze nem tréfálunk: valóban egy teljességgel világló rózsát jelenítünk meg. Haja - mint mondottuk -: érett-búza-szőke, és minden alsóruhája (szintén) lenárnyalatú. Annyira nőies, asszonyos formái ellenére is törékeny, gyanítható tapasztaltsága dacára is ártatlan babaarcú hölgynek látszik. (Ez jócskán stimmel: csak huszonhárom éves). Mocskos szexuális aktivitás elindítása majdnem szégyellhető lenne vele kapcsolatban, csakhogy ő maga provokálja ki azt. A fentebb ismertetett helyszínre érve ez a szépséges angyal, a tündérarcú ártatlanság porcelánszínű vászon-mázával bevont érzékcsalódása* rögtön felpakolja magát az asztalra, és olyan magától értetődő természetességgel tárja szét zabálnivaló combjait, hogy a tizennyolc esztendős Christophoros vitézkét egyből kiveri a víz. S nem anakronisztikus, modern gondolat, de való: nincsen rajta bugyi.

A(H) ZÁSZLOÓH, ACH ZÁSZLO(C)H HOLH VANH?!

(Legyen most ez eufemizmus? Legyen, legyen: mit elővenni az arzenálból a tisztecskének. Legalább egy zászlórudat, ha nem túl olcsó megoldás. Az * Nem: érzéki csalódása...

630