Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: A Christophoros-boldogság

egyébként. Csakhogy éppenséggel egy zászlórúd olyasmi, úgyis, amit a kirohanás előszobájában toporzékoló seregzet - kit érdekel a sok hősködő ökör majd, adott időben, nélkülözni kényszerül.)

A ZÁSZLÓ, A ZÁSZ-LOCH!’ OL VAN?

Hool?!: maradjon ez a -ban/-ben a komor, kőfalú várkastély dohos mélyi- ségének gyönyörű-boldog titka. S létesüljön eme boldogság sajátos színezetű jelenségként, nevesedjen. Teljes pontosággal Christophoros-boldogságnak híjják. Olyas boldogságnak, amely, tetszetősen, így pofáz:

.Szőke és karcsúúúü!”

Közben: A ZÁSZLÓ HOL VAN? (Dühítően, könyörtelenül, lényegtelenül.)

Odakint, még (e hangzásokon kívül, azokat övezve-előzve): a vihar. (Vágva El, Ezt A Dumát, összecsúsztatva részeit, ámbár nem teljes szinkronitásban.) Vágtat az égen. És ekkor - (a)hogy a tetőtlen balkonra kiállnak összefonódva, amikor a legjobban esik -: a nevezetes boldogság, hősi-katonai hordozójában kifulladva (egyszersmind döntő menetlájsztungot letudva), még, így pofáz:

,A hódolat kifejezése először, másodszor, sokadszor: aztán - egy-kettő - már semmi más, csak az emberi csatolás, csatolódás, szerelmünk (a magyar grófnővel) egybemosó zápor, áradás, ki tudja, most melyik: közelítés, távolodás; a hűhó eltakar ezt-azt, mármost: a reakció heves, tényleg, épp csak lobban az égi ostor odakinn, és máris elfut engem a tenger, felcsap bennem, felkapom hát és kiviszem/kihozom, ide, ahol ábrákkal ír tele, s őt is, az acélfehér esőcseppkarikák vibrálása, üzeme bőrünk nyíltmezején; óh: a víz!, annak ezüst meg fekete - világosra és sötétre széthulló - vasszíne (derengő, tompa fény, fénylés szürkéje), ami befest; szemkápráztató darabokra szakad az éjszaka; és (igen!), mintha hosszú villám vagy kitartott, rondító fényjel volna (a hadak útján) a sötétlő boltozat sarkában, villan a hold, együtt a jégdarabok pattogó tömbjeivel, ágyunkra (bent) világos, karcsú, nyugtalan árnyat vet (nem ott fekszünk?); oly csodás, ez: az eső és a szél dühöng; mintha valami folyó vagy tó, vagy - ahogy mondom - egy tenger szintje emelkedve elérne, ni: már-már örvényes, kavargó sodrás tör ránk, aligha csillapulható, magában, erejében elvesző hullám hánykolódása vagyunk - heves uralmú, természetű az elem, tehetetlen, irányíthatatlanul csapkodó játéka a kongó, kísértetiesen kihalt épület folyosóira űz bennünket, onnan is: előbb a toronyterem előterébe, majd magába a toronyszobába, ahol, ismét!, ahol, ahol, ahol

(JÓ-JÓ, CSAK - ERTED: -) A SZÁÁSZLÓÓ, A SZAZLÚÚ (A)HOL VAN?? - amolyan kötni-az-ebet-a-karóhoz formán lehet (de: lehet!), ezidőtt, inkább csak, ez a kérdés, lebegően-jelen.

Á zászlós szürkésen vibráló képben néz. Lát: öntöttvas-színű növényes élőlényt a balkonon, ami elékuporodik (lehajlik), felkel, megint: le-fel, majd végleg kiegyenesedve nyújtózik az esőben. Elmosódik a fiúban a látvány, ködös-foszlányosan kihajt önnön sziluettje ábrájából, visszazuhan bele, felvillan, elfoszlóan káprázik. Ez a valami nemcsak, legalábbis nem egyszerűen virág, de rózsa, mint olyan a legszebb meg legvadabb-legédesebb, a legmérgesebb tapintású, legteltebb, legtökéletesebb, legkirálynőibb valamennyi virág közül. Kitüntetett jelenség, igen, mert csak a rózsa a vörös és fekete szimbóluma egyszerre, most, ugye: a fehér rózsa... Egy (merő) menlevél odaátra.

Nem csoda, hogy A ZÁSZLÓ, A ZÁSZLÓ HOL VAN? kérdést, mint puszta zajjá is degradálható hullámrezgés-fizikát, aligha sikerül, mindazonáltal,

631