Életünk, 1998 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: A Christophoros-boldogság

hangásznak, keresik a lovukat az égő istállóból egy csapatban kihajtott, rúgkapálva özönlő állatok között. A tisztek lélekszakadva ordítoznak, a kürtök harsányan kapnak hangba, rekedt agresszivitással fújják a riadót. Pokoli virradat terül szét az egész várban, izzasztó, bronzarany éjféli napsütés. Az ólomkeretes ablaküveg-szemek vakítóan tükröznek, még jobban meglobogtatják a kapkodó tűzbe merült, recsegve zuhogó gerendázat hullámzó látványát. Valósággal reng, inog a világ. Dübörgés, dobszó dohog, fegyverek csörgése csil- leng mindenfelől, kiáltások, parancsszavak pattognak, jeladás hallik, nehéz futások zaja tölti be a teret.

Közöljük. Az ellenség röviddel ezelőtt, összehangolt akcióban, rajtaütés- szerű hirtelenséggel, több helyütt felgyújtja a várat, de alig van hadászati ereje (rosszul méri fel az ittenit), úgyhogy: visszavonulóban. Röviden: lakolni fog. Együtt már a büntető csapat, egyedül a sereg jelképe, a vezérlő, világoló, hullámhajú lobogó hiányzik. A parancsnok dühöng, lova toporzékol a szokatlan és iszonyatos hőségben-fényességben.

A ZÁSZLÓ, A ZÁÁSZLÓÓ HHOL VANN?! AKURVANYJÁT! AZÁÁSZLÓ HOLL WANN?!

Kéremszépen: nekitámasztva az ablakkeresztnek. Mereven mégpedig. Ugyanott, ahol - egy székre vetve - hordozójának nadrágja, vállszíja, köpenye satöbbije (: szerkója): a toronybeli hálóhelyiség előcsarnokában. Mellesleg a levél is ott lapul. Egyelőre még nem ég, ahogy a ruhanemű (egy dolmányzsebből kandikál ki a papír) sem, de már nyaldossák a lángok. A fiatal zászlós meg bent fekszik a padlón, arccal előrebukva. Halott. Mögötte egy hálóinges nő hullája nyújtózik, akinek keze a fiú bokájára kulcsolva.

(Mii?:) A ZÁSZLÓ, A ZÁSZLÓ HOL VAN?! (Mii?!)

Nos: a zászló (és a zászlós) itt van. Ebben a térben.

A riadóra felcihelődő, hiányos felszerelésben lefelé induló katonát az eszelősen rettegő asszony tartja vissza, akarata ellenére, tigrisugrással vetve magát, végül, minden kérésből-érvből kifogyva, a lábszára után. A földön fetrengenek éppen, mikor egy lezuhanó mennyezetdarab agyonüti őket. Nem fognak tüzet egyelőre, jó hogy: mondottuk, még a zászló is épp csak pörkölődik az előhelyiségben.

Közben, makacsul: A SZÁSZLÚ HÚU’ VAN?!

Ez hangzik, hangzik. Most, éppen, csak nekünk. (Mi azonban kurva dögök vagyunk: nekünk szinte állandóan hangzik.) (Esetenként, bár korántsem mindig, ide is iktatjuk, mint az látható.)

A lovasok időközben felöltöznek, nyeregbe kerülnek. Fegyverük előkészítve; minden adott a kitöréshez. De még mindig nem indulhatnak. Nincs a zászló. Parancsnokuk szinte őrjöng, a tisztek, a katonák inkább értetlenek, mint türelmetlenek. Szokatlan (vágásnyi időnyi) szünet képződik az életükben. Menni köllene, már-már kilövik magukat, mégsem kezdődhet még vágtatásuk. (Vonyító hang:)

AAA SZÁÁSZLOÓÚ HOL VAN!!

Itt vetnénk közbe, hogy - amint az a körülményekből máris sejthető - a toronytraktusban későbben ott égő rózsaszirom nem más, mint (: virágnyelven szólva) a végső pillanatokban hisztérikusnak bizonyuló nő pinája. S magáról a magyar grófhölgyről is szó van így, akkor (tételesen sem hagyva, végül, em- lítetlenül), aki egészében szintén egy rózsaszál, meg fogjuk még látni. Mert629